Várjuk a karácsonyt. Tényleg várjuk?
Már csak egy hét karácsonyig. Ajándékok, csillogó gömbök, sütemények, tervek, receptek a fejekben. Készülünk a szeretet ünnepére.
Már csak egy hét karácsonyig. Ajándékok, csillogó gömbök, sütemények, tervek, receptek a fejekben. Készülünk a szeretet ünnepére.
Valahogy azt érzem már régóta, hogy mindig mindent meg kell magyaráznunk, sosem jó semmi, ahogy van. Vagy jó, de akkor azt biztos, hogy alá kell támasztani valami érveléssel.
Nekem a nőnap rendkívüli nap, mert évekkel ezelőtt húsz év után ezen a napon váltam el. Érdekes, hogy évekkel később esett le a tantusz, hogy hoppá, ez nőnap volt!
A minap megkérdezte tőlünk valaki, mindegy ki, hogy mennyire bírjuk, mi anyaparások ezt a megosztó világot, pláne anya és kamasz témában.
Nézem a gyönyörű kamaszlányom, és arra gondolok, most már lassan tuti beköszönt az életünkbe a szerelem. Mármint az övébe, de gyermekéhez görcsösen rátelepedő anyaként ezt amolyan közös élményként definiálom.
Vannak napok, mikor már az ébredés utáni első percekben is tudjuk, kár volt felébrednünk.
Biztos nektek is feltűnt, hogy mostanában sok ígéretes fiatal együttes bukkan fel a könnyűzene berkeiben.
Negyven felé, vagy éppen már negyvenen túl az ember körülnéz. Megnézi, hogy hova ment el ez a sok év, kik veszik körül, kivel beszélget, kinek mondja el a gondolatait.
Most, hogy itt a második karantén szele, most, hogy a maszkom nélkül sehovase, most, hogy már a barátokkal és a családdal is csak óvatosan, most, hogy már a borúra lassan derű sem…Most már nem
Azon gondolkodtam, hogy ha egy kamasz gyerek aki valamennyire követi a napi eseményeket, figyeli a körülötte lévő világot, elhallgatja az anyját, az apját ahogy véleményt mond vagy magyaráz, akkor vajon