Egy hete konstatáltam, hogy megint karácsony. Nem mintha váratlanul ért volna, de akkor is sokkolt. Utálom a novembertől kezdődő „vegyélszeretetbőljódrágát” pressziót mindenhol. Tévében, rádióban, neten, bevásárlóközpontokban, utcán, csapból. Nem szeretem.
Minden gyerek életében eljön az a pillanat, amikor már kénytelen figyelembe venni, hogy mások is vannak a világon, illetve, hogy léteznek elvárások, társas normák, amelyeket illik betartani.
Alkoholista apa, boldogtalan anya. Mentális beteg anya, a család túléléséért küzdő apa. Szeretetmegvonás, ha a gyerek „rosszat csinál”. „Katonadolog”, „a kisfiúk nem sírnak”, dühösködésre hidegzuhany.
Válásnál a tucatnyi önsorsrontó kérdés között az egyik, amin a legtöbbet lehet pörögni:
Olvasom valahol, hogy az igazi anyaság valami olyasmi, hogy a gyerek (kamasz) jólétét és boldogságát ameddig gyerek, addig magad elé helyezed és a feltétel nélkül
Négy gyerekkel soha nem dőlhetek hátra, hogy mindenki rendben, vagy legalábbis ezerrel rohan az önkiteljesedés felé.
Egyes életkori szakaszok természetes velejárója az idegtépő szorongás: ilyen a nyolc hónaposok szeparációs szorongása és a vénebb ovisoknál tapasztalható ronyóhullám.
Ahogy nőnek a gyerekek (kamaszodnak) elvileg mindenre valahogy több időnk jut.
Nem is olyan egyszerű kérdés ez. Kisgyerekkorban szétpuszilgattad, nagygyerekkorban ölelgeted, ha engedi, mondod neki, ha eszedbe jut. Próbálsz kapcsolódni. Oké, de hogyan?
Évértékelő projektem alkalmával sikereim mellett nem kerülhettem el a szembesülést újonnan begyűjtött párkapcsolati tragikomédiáimmal sem.