Parentifikáció alatt azt értjük, amikor a családon belüli szerepek felborulnak, s a gyermek szülői szerepbe kerül vagy kényszerül. Normális esetben egészséges alá-fölérendeltségi viszony áll fenn szülők és gyermek között.
Előre szólok, ez az írás nem fog kesztyűs kézzel bánni az anyákkal. Látszólag rossz fej leszek magunkkal szemben, és ennek két oka van.
A minap megkérdezte tőlünk valaki, hogy mennyire bírjuk, mi anyaparások ezt a megosztó világot, pláne anya és kamasz témában.
Sokszor hallunk, olvasunk arról, hogy ha minden nap közösen vacsorázik a család, akkor ott lehetőség nyílik arra, hogy megbeszéljék a napi eseményeket.
Az év nagy részében mindennap találkozunk velük, a nyári lazaságban („most nem alszom itthon, most X alszik nálunk, most én alszom náluk, most még nem tudom, hogy hol alszunk”) pedig
Biztos ti is szokszor beleaszaladtatok olyan hirdetésekbe vagy kérdésekbe, amelyek kisgyerekek (tárgyi) szükségeleteire vonatkoznak.
Hányszor hallottad, hogy az iskolában tanultak „nem az életre tanítanak”.
Ideális esetben a gyermek úgy a dackorszak tájékán elkezd függetlenedni családjától, és 20-25 éves korára eljut oda, hogy elhiszi magáról: életben marad akkor is, ha elszakad a szülői háztól.
Én bármikor feladnám, kihagynám, elfelejteném az Anyák napját.
A legtöbb kutatás konklúziója, hogy a nemi orientáció alakulásában összetett genetikai tényezőkön túl a méhen belüli hormonális hatásoknak óriási szerepük van.