Negyven felé, vagy éppen már negyvenen túl az ember körülnéz. Megnézi, hogy hova ment el ez a sok év, kik veszik körül, kivel beszélget, kinek mondja el a gondolatait.
Aki 50 éves (plusz-minusz x év), az biztosan emlékszik Rangos Katalinra, akit szinte naponta hallgathattunk a rádióban.
Öregedni rossz. Nőként öregedni rosszabb. Hiú nőként öregedni a legrosszabb.
Engedd el! Napjaink életfilozófiája olyannyira belopta magát a hétköznapjaimba, hogy néha nekem is kiesik a számon a bölcs tanács.
Az összeolvadtság életcsapdájában az ember szinte azt sem tudja, hol ér véget az én, és hol kezdődik a másik, jellemzően egy szülőfigura, vagy a partner.
Ha összefutsz vele (nekimész véletlenül a boltban vagy mellette parkolsz le, esetleg koccantok az úton vagy véletlenül nem tudtok kilépni a zoom meetingből, akkor miket NE kérdezz meg tőle semmiképpen,
A kliens, akit megtiport az élet azért fordult hozzám, mert a kineziológusa felkapott lett, és nem tudta őt továbbra is vállalni a praxisában.
Az első, legkorábbi szükséglet a biztonságos, szeretetteli kötődés iránti vágyunk, az a születésünktől jelen lévő igény, hogy megbízhatóan gondoskodjanak rólunk, elfogadjanak minket és érezzük, hogy tartozunk valahová.
Amióta sématerápiában képződöm, a korábbinál is jobban látom, mennyiféleképp el lehet cseszni a gyereknevelést.
Nekem a nőnap rendkívüli nap, mert sok évvel ezelőtt húsz év után ezen a napon váltam el. Érdekes, hogy most esett le a tantusz, hogy hoppá, ez nőnap volt!