A kamaszkor az egyik olyan aggasztókitüntetett időszaka életünknek, amit a pszichológusok normatív krízisként emlegetnek. Az évtizedek során több menetrendszerű megbolonduláson megyünk keresztül, ezek közül legdurvább a serdülőkor, illetve az életközépi
A legutóbbi beszélgetésünk a büntetésről és a jutalmazásról gondolatai dolgoznak bennem: büntetés, jutalmazás. A konklúzió, hogy nem büntetünk, nem jutalmazunk. No de akkor mit csinálunk? Salát Janka írása.
Hol kezdődik a nők elleni erőszak? Hogy lehet erről közösen gondolkodni? Összetenni a puzzle-t, bátrabbnak lenni, témát felhozni, arra terelni a beszélgetést, megkérdezni a másikat, hogy mit gondol... Szücs Szilvi írása.
Belevágok, nem kertelek. Magunkról beszélek. Ahogy itt állunk negyvenes nőként, amit még tök jó kimondani, hogy negyvenes, még akkor is, ha már csak pár év választ el az ötvenestől. Nem
6 év GYED és 5 hónap karantén alatt szereztem annyi önismeretet, hogy tudjam: ha objektív körülmények nem kényszerítenek arra, hogy kibújjak a melegítőmből, akkor nem fogok kibújni belőle.
Ismertem egy asszonyt, aki hetven éves kora körül azt képzelte és verbalizálta a környezetében (családjában), hogy ő mi mindent élt meg közösen a gyerekével és azok gyerekeivel, azaz az unokáival.
A kamaszok pályaválasztását egy szülőnek nagyon nehéz terelgetni. A kisgyerekkori vagy akár a kamaszkori érdeklődési körök mindig változnak, ami teljesen rendben van.
A negyven éves születésnapi meglepetés-partik lecsengése után megszaporodnak azok a közösségi események, amelyek apropóját a zátonyra futott házasságok jelentik.
A környezet védelme, a tudatos vásárlás, a hazai élelmiszerek előnyben részesítése nem új fogalmak. Kicsit megfoghatatlan, ezzel együtt sokan egyetértenek vele. Elméletben. Viszont amikor vásárlásra vagy cselekvésre kerül sor, akkor
Örök téma, hogy ki-mennyire “követi” a kamaszt, mennyire figyeli, felügyeli.