Aki 50 éves (plusz-minusz x év), az biztosan emlékszik Rangos Katalinra, akit szinte naponta hallgathattunk a rádióban. Témaválasztásai, kérdései, hozzáállása egy-egy témához példaértékű. Nem beszélve arról, hogy kifejezettem jó volt hallgatni a hangját, amit igazából csak most értékelek, amikor egyre több podcastot hallgatok.

Rangos Katalinnal, a FEME egyik alapítótagjával beszélgettünk arról, hogyan tanult meg nemet mondani, és milyen hozzáállással érdemes élni az életünket. Talán már mindenki tapasztalta, hogy sokszor rábólintunk olyan kérésekre is, amelyek teljesítése szembe megy a saját egyéniségünkkel vagy épp boldogságunkkal. Ha pedig az egészségünkről van szó, kiváltképp lényeges, mire mondunk igent.

Mindig tudtál nemet mondani?

Rangos Katalin: „Dehogy! Sokáig nem volt gondom a nemet mondással, a saját érdekeim képviselésével, mivel arra tréningeztek a szüleim, hogy fontos, amit én szeretnék. Diákkoromban is könnyen érvényesítettem a saját koncepciómat szuverén egyénként egy közösségben, amit a gimnázium légköre és struktúrája is támogatott. Amikor elkezdtem dolgozni a legelső munkahelyemen, a Kossuth Rádiónál, akkor változott meg ez a szituáció, ott mindenre igent mondtam.”

Miért?

„Sok minden állt az igenek mögött. A napi hírműsorunk, a Krónika, a műfaj csúcsát jelentette Magyarországon. Egyrészről, meg akartam felelni az elvárásoknak, szeretettem tanulni, új helyzetekben kipróbálni magam, és rettenetesen érdekelt a szakma.

Másrészről, alapigényem volt, hogy szeressenek, és fontosnak véltem, ki-mit gondol rólam. Összeírtam, ki az, aki kedvel a szerkesztőségben; ki az, aki nem és miért nem.

Majd tudatosan próbálkoztam azzal, hogy elfogadtassam magam velük is. Persze bármit tettem, nem kedveltek meg. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően gyorsan megszereztem a kellő szakmai rutint, viszont közben nyeltem a stresszt, mert mindig mindent megcsináltam.

A tanulsága ennek a történetnek az, hogy ez az attitűd nem működik.

Nem kell mindig mindenki kedvére tenni, és ezen nem szabad görcsölni, mert természetellenessé teszi az ember viselkedését, és csak csalódás származik belőle. Ráadásul, a szakmai előmenetel sem a harmóniára való törekvésen múlik.”

OLVASTAD MÁR?  Mit ad neki a képernyő?

A magánéletedet is jellemezte ez a magatartás, dinamika?

„Nem. Otthon, a férjemmel és a gyerekkel mi harmóniában éltünk. Nem kompenzáltam a családban a munkahelyi igent-mondást,

de otthon nem is kellett teljesítenem, megfelelnem senkinek.

Én sem vártam el a férjemtől, hogy folyamatosan alkalmazkodjon hozzám; mondjuk nem is lehetett volna folyondárként rátekeredni, nem olyan típus… Mi mindig tiszteletben tartottuk egymás határait, nem ültünk egymás nyakán. A gyereknevelés terén pedig olyan sok segítséget kaptunk mindkettőnk szüleitől, hogy a hivatást és családi életet össze tudtuk hangolni, az otthoni létet kalandként éltük meg.”

Mikor tanultál meg nemet mondani?

„Talán ötvenéves lehetettem. Munkahelyet váltottam, vezető pozícióba kerültem, és olyan döntéshelyzetekkel szembesültem, amelyekben az elveimet, a közösség jövőjét, az emberek megélhetését és számos más komoly tényezőt is mérlegelni kellett. Ekkor tapasztaltam meg, hogy nem kell mindennek eleget tenni, mindenre igent mondani, mindenáron megfelelni másoknak. Ezáltal ma már másképp, felszabadultabban működöm.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben a nagy felszabadultságban könnyű átesni a ló túlsó oldalára, és mindenre nemet mondani.

Az egyensúlyra kell törekedni.”

OLVASTAD MÁR?  Időnként szörnyen viselkedek

Mikor mondasz nemet?

„A munkában akkor mondok nemet, amikor nem hiszek benne, vagy nem váltja ki az érdeklődésemet, vagy ha túl nagy erőfeszítéssel jár. Bízom a zsigereimben, a megérzéseimben is, továbbá pontosan tudom, mi okoz örömet: a »szoftvereim« e tekintetben már gyorsan működnek. A magánéletben mindez még egyszerűbb: azokkal töltök időt, akikkel jól érzem magam.

Ahogy pedig korosodom, egyre több a tapasztalatom az egészségüggyel, és azt látom, hogy itt is meg kell tanulni nemet mondani, képviselni önmagad. Hiszen, akkor nem vagy kiszolgáltatott helyzetben, ha tisztában vagy vele, hogy van döntési jogod.”

Milyen döntésekre gondolsz?

„Csupa olyan helyzet van az egészségügyön belül, amiben lehet dönteni.

Például, lehet másodvéleményt kérni, ki lehet fejezni az orvosnak a kétségünket a terápiával kapcsolatban, higgadt, normális hangnemben.

Vagy például a műtéteknél, kisebb sebészeti beavatkozásoknál lehet kérni altatást. Természetesen ehhez egy minimális tudásra, felkészültségre szükség van. Muszáj informálódni, majd tudatosan dönteni és vállalni az orvos által javasolt kezelést. Tudom, sokan egy alárendelt viszonyba kerülnek az orvosokkal szemben, de mindenkit arra bíztatok, hogy kövesse az ösztöneit, kérdezzen az orvosától, álljon ki magáért, és merjen határozott stílusban beszélni! A felnőtt lét, a polgári magatartás része, hogy lehet igent és nemet is mondani. Éljünk ezzel a jogunkkal!”

Fotó: Feme

Oszd meg a véleményed velünk!