Mostanában az elmúlás mifelénk állandó aktualitás. Lányomnak többek között leesett az is, hogy a halál nem átmeneti Hófehérke - szundi, hanem végleges és elkerülhetetlen valóság. Amikor épp nem valami eszement
6 év GYED és 5 hónap karantén alatt szereztem annyi önismeretet, hogy tudjam: ha objektív körülmények nem kényszerítenek arra, hogy kibújjak a melegítőmből, akkor nem fogok kibújni belőle.
Különösebben sosem érdekelt, hány gyertya ég a tortán és mennyire mutatja az időt.
Mindenkinek van egy története, hogy kamaszkorában vagy fiatal felnőtt korában hogyan, mikor, miért keveredett el egy nőgyógyászhoz.
Aki átélte már a válás minden fázisát, annak ismerős lesz ez a történet.
Ha eszembe jut nagyapám, egy zsúfolt antik íróasztal mögött üldögélve látom őt.
Hol kezdődik a nők elleni erőszak? Hogy lehet erről közösen gondolkodni?
Az év eleji fogadalmaknak nem vagyok nagy mestere, december vége felé azonban némi önsorsrontó késztetéstől vezérelve motivációt érzek arra, hogy a fejemben visszapörgessem az elmúlt 12 hónap főbb történéseit.
Engedd el! Napjaink életfilozófiája olyannyira belopta magát a hétköznapjaimba, hogy néha nekem is kiesik a számon a bölcs tanács.
“Én biztos, hogy nem fogom elmondani a fiamnak, hogy változó korban vagyok, mert úgysem érdekli! Nevetne azon, hogy változóóóó.”