Engedd el! Napjaink életfilozófiája olyannyira belopta magát a hétköznapjaimba, hogy néha nekem is kiesik a számon a bölcs tanács. Csak azért, hogy utána jól visszaszívjam. Nincs is szánalmasabb lény egy visszakozó pszichológusnál, no de ezt a szégyent én ügyesen elengedem. Salát Luca írása.

Manapság az élet annak sikerülhet, aki pozitívan gondolkodik, a rosszban is meglátja a jót, a gondokat lerázza magáról, s nem pazarolja energiáit önsorsrontó gondolatokra,

már csak azért sem, mert azzal tuti bevonzaná a bajt.

Persze akadnak szép számmal erre a szemléletmódra alkalmatlan szerencsétlenek, ők elég pocsékul vannak, mert még ahhoz is bénák, hogy továbblépjenek saját bejáratú nyomorukon. Ettől aztán nem csak szimpla szardarabnak érzik magukat, hanem egy olyan végterméknek, akik végtelenül magányosak a boldogságot tudatosan építő embertársaik között.

Én a lúzerekhez tartozom, ehhez képest egész jól vagyok.

Mert szerintem elengedni egy léggömböt lehet a ballagáson, vagy a húsvéti nyuszit a kertben, esetleg egy pukit az üres liftben,

az ennél bonyolultabb életesemények feldolgozásában nálam hiányzik az elegáns könnyedség.

Mellesleg az Engedd el! jótanácsa valószínűleg inkább nyomasztó közhely, semmint segítség, mondjuk abban a pillanatban,

amikor rájössz, hogy a pasid félrelép, a kamaszod drogokon él vagy a szomszéd megmérgezte a kutyádat.

Az Engedd el! azt üvölti az arcodba, hogy a problémákat nem megdolgozni kell, hanem megszabadulni tőlük. Aki pedig nem felel meg a „Légy pozitív” életérzésnek, hanem

rágódik, zokog, összeomlik, arra környezete könnyen pattintja rá a gyenge, önsorsrontó, neurotikus bélyeget.

Néha azonban tényleg hasalj van. Személyes drámáink többségét elengedni képtelenség, ráadásul nem is nyerő taktika, hiszen minden kudarc esély arra, hogy újraértelmezzük a világhoz való kapcsolódásunkat. (Ez persze a a sikereinkre is igaz, csak ott azért nem hangoztatjuk ezt a pozitív hozadékot, mert nem kell vigasztalnunk magunkat rohadt nagy közhelyekkel.)

Ezért aztán ragaszkodom a szarságaimhoz, életem bármelyik területén is véreztem el:

Nem engedtem el a  „Mi egy művelt, sokdiplomás család vagyunk” ideámat akkor, amikor utoljára vertem szét a kamaszom fején az iskolatáskáját üvöltöttem le a kölyök fejét, mert világossá vált, hogy

sokéves küzdelmem ellenére is megbukik fizikából, s talán még az érettségiig sem jut el.

Már nem segített a sok pozitív történet (Az igazi zseniket kiveti az iskolarendszer magából, Eisteinismegbukott…),és az az ötlet sem, hogy ne törődjek vele.

Azóta ugyan nem harcolok vele iskolafronton, de ettől még nem engedtem el a történetet. Már nem fáj, nem dühít, de még mindig furcsa érzés, hogy egy olyan anya vagyok, akinek valószínűleg nem minden kölyke lesz diplomás ember.

Már rég jól vagyok ezzel a felismeréssel, de sznob csalódottságom feldolgozása kicsit sem hasonlít egy pozitív életérzéseket megmozgató könnyed vállrándítás gesztusához.

Nem engedtem el anyám halálával annak bűntudatát, hogy évekkel ezelőtt magára hagytam a betegségével. Már nem nyomorít meg hűtlenségem tudata, de még sok átgyötrődött éjszaka kell ahhoz, hogy elhiggyem, ezzel együtt szerethető, rendes ember vagyok.

Nem engedtem el tönkrement párkapcsolataim kudarcát. A kétségbeesés elszállt, de nem vált közönyös köddé a sokszor sok boldogsággal és gyötrődéssel telezsúfolt év, aminek mindig szakítás lett a vége.

Elengedés helyett lázasan keresem annak a felismerésnek a helyét az életemben, hogy minden jel szerint egy olyan nő vagyok, aki hajlamos a menekülésre.

Nem engedtem el azokat a nőket, férfiakat, gyerekeket, akik kikoptak a rendelésemről, mert nem voltam elég jó pszichológusuk. S ha nem is gyötör hülyére a tudat, hogy szakmailag sem vagyok kifogástalan, de az ezt-is-el-ne-csesszem lámpaláza és a tökéletesedés vágya ott mocorog bennem,

amikor belenézek egy-egy kliensem szemébe.

Nem engedtem el az elmúlt fiatalságom miatti bánatomat. Bár minden nap megpróbál közelebb kerülni hozzám, de

én nem barátkoztam össze azzal a középkorú nővel, aki reggelente a tükörből bámul rám. Azokat pedig legszívesebben pofán vágnám, akik azzal csesztetnek bíztatnak, hogy legyek laza, hiszen jó csaj vagyok.

Nem fogadom el a sok hurráoptimista maszlagot, és sosem fogom elhinni, hogy vénasszonnyá válni csúcsszuper életérzés, inkább rugózom még rajta egy picit, aminek a vége valószínűleg ahalál szomorúsággal átitatott megbékélés lesz.

És amikor időnként mosogatás, autóvezetés vagy két kliens között az arcomon csorogni kezdenek a könnyek, én megkönnyebbülve hagyom, hogy átjárjon el nem engedett csalódásaim fájdalma.

Fárasztó mindig lazán pozitívnak lenni, s azzal álltatni magamat, hogy minden megborulás tanulságos és több leszek általa.

Mert történnek olyan ostoba szarságok is, amelyek nélkül simán meglennék, ráadásul lószart sem tanulok belőlük. De ha már így alakult, akkor befogadom őket, mint utcáról a kóbor macskát.

Boldog pedig akkor vagyok, amikor egy-egy bolhátlanítás után újra szeretni tudom magamat a számos sebből vérző életemmel együtt.

Az Engedd el! történet ITT kezdődött. Egyébként meg azt is jelenti, hogy a kamaszt egy idő után engedd el.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!