Töltött cukkinit majszolgattam minap a kifőzdében, amikor megtudtam, hogy nagynéném meghalt. Előző nap még setesután ültem az ágya szélén, és sejtettem, hogy a bágyadt félmosoly, amivel elköszönt, az utolsó mosolya lesz felém. A hír hallatán megrohantak az érzelmek: fájdalom (nincs többé), megkönnyebbülés (véget ért a mérhetetlen szenvedése), harag (miért mindig a jó emberek mennek el?), szeretet. És a csodálkozás, hogy az élet megy tovább: én megeszem a cukkinit, az emberek meg jönnek-mennek a kifőzdében, és jó eséllyel egyik sem gondol arra, milyen érték az, hogy él. Salát Janka írása.

Az életnek éppen a halál ad értelmet

Szüleim és hozzátartozóim elvesztésének hála az utóbbi években a halál témája családunkban nem tud nem napirenden lenni. Szembe kell néznem a ténnyel: egy napon én kerülök sorra.

Egy kis szerencsével egy sor tragédiát elkerülhetek életem során, de egy biztos: a saját halálom utol fog érni.

Több haldoklót kísértem már, a haldoklás nem egy diadalmenet. Méltatlan, félelmetes, fájdalmas. Mégis abban a tudatban kell élnünk, hogy elkerülhetetlen. Nem érdemes homokba dugni a fejünket (áh, messze van az még, ne gondolj ilyen szörnyűségekre!), inkább érdemes megszelidíteni a halál gondolatát. Ehhez gyakran segítségül hívom Irvin D. Yalom egzisztencialista pszichiáter könyveit. Yalom hithű ateizmusával és rendíthetetlen életigenlésével még most, 93 évesen is az életörömöt hirdeti – éppen annak fényében, hogy időnk véges. Yalom a haldoklókkal folytatott munkája során arra figyelt fel, hogy

az életnek éppen a halál ad értelmet. Egyszer élünk – és ezt az egy életünket meg kell becsülni. A halál tagadásával fennál a veszélye annak, hogy időnk értelmetlenül kifolyik a kezünkből. A végesség tudata azonban felbecsülhetetlen értékűvé tesz minden pillanatot.

Yalom szerint a halálfélelemnek nincs értelme, Epikuroszt idézi: „Ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé.” Ha nem fájt nekem nem létezni 1800-ban, nem fog fájni a nemlét 2100-ban sem. Ő úgy képzeli az életet, mint valami fényes lobbanást két végtelen és egyformán sötét óceán között, amely már a születésünk előtt létezett és a halálunk után is létezni fog.

OLVASTAD MÁR?  A traumák gyógyító története

Valójában számomra sem az örök nemlét az ijesztő, hanem az odáig vezető út. Most még elhessegethetem a halál gondolatát, de ezzel könnyen azoknak a sorsára juthatok, akik a halálos ágyukon döbbennek rá, hogy nem ezt az életet akarták élni, jobbat érdemeltek. Ha újrakezdhetnék, máshogy csinálnák.

De! Nem kezdhetik újra. Én azonban, -most még – alakíthatom úgy az életemet, hogy az értelmesnek és teljesnek érezzem.

Megnyugtató olyan haldoklóval beszélgetni, aki azt mondja: „Megbékéltem a sorsommal, életem hasznos és tartalmas volt, nyugodt szívvel távozom!” Én így akarok visszatekinteni az életemre. Ehhez azonban MA nagyon fontos feladatom van: ÉLNI! Értelmesen.

Kérdéseim magamnak

Ennek fényében időről időre meg kell állnom, hogy megvizsgáljam: az életem egy automatikusan futó program, vagy valódi élet, és ott tartok-e, ahol 43 évesen tartani szeretnék? Az alábbi kérdéseket teszem fel magamnak:

  • Értelmes, kielégítő munkát végzek-e?

Legutóbb nyáron éreztem azt, hogy a közoktatásban végzett munkámban már több a megaláztatás és az értelmetlen favágás, mint a kreativitás – ezért otthagytam.

Most jó. Ha majd nem lesz jó, remélem, lesz erőm váltani. Szívszorító hallani, hogy emberek mekkora undort éreznek a hétfő reggellel kapcsolatban. Szomorú látni, hogy 50 éves emberek vágják a centit a nyugdíjig.

  • Vajon az a férfi van mellettem, aki mellett szeretnék megöregedni? Akitől, ha úgy adódik, a kiszolgáltatottság sem megalázó? Akit el bírok viselni akkor is, ha teljesen ki lesz szolgáltatva nekem?

A válaszom igen, és ahhoz, hogy a válaszom 1, 10 vagy 20 év múlva is igen legyen, nap mint nap ápolnom kell ezt a kapcsolatot. A házasságban fel-felbukkanó konfliktusainkat most kell rendezni, nem cipelhetjük némán (vagy halkan morgolódva) sérelmeinket a sírig!

Ha a szexuális életünk nem kielégítő, ezen most kell változtatni, nem holnap. A holnapból holnapután, a holnaputánból sohanapján lesz! A félrelépésről nekem mindig eszembe jut egy rokon házaspár, akik látszólag gyönyörű és hosszú életet éltek le együtt.

OLVASTAD MÁR?  Amikor továbbtanul, saját álmát vagy az enyémet teljesíti be?

Amikor, jóval 80-on túl a férfi ágynak esett, a feleségből váratlanul előtört a keserűség: „én itt ápollak, cserélem a pelenkádat, de bezzeg 1958-ban – amikor a Marcika született és szükségem lett volna rád – neked az a kurtalábú kurva kellett!” Halála után a férjről nem sok jót hallottunk a feleség szájából.

Ennek az életút-tragédiának az ismeretében biztos, hogy kétszer megfontolom, érdemes-e a házasságtörés csábító lehetőségével élni.

  • A gyerekeimmel olyan kapcsolatot építek-e, hogy az a kapcsolat azt is elbírja, ha majd nem ők lesznek kiszolgáltatva nekem, hanem én nekik? Tudok-e olyan anya lenni, akiről le lehet válni, de akitől nem kell elmenekülni? Akit békében és szeretetben lehet elengedni?
  • Jobb hely lett-e a világ attól, hogy én beleszülettem? Gondoljunk csak bele a transzgenerációs traumákba! Dédanyáink nyomorát cipeljük, ugyanakkor fordítva is igaz:

dédanyáink öröme, jósága, szeretete öröklődik generációról generációra, míg megérkezik hozzánk, és alakítja a mi személyiségünket.

Nem tudom, kinek a bölcsessége, de számomra szent igaz: csak azt visszük magunkkal, amit itt hagyunk. Az örök nemlétben nekem már tök mindegy, milyen volt az életem, de egészen addig, amíg itt vagyok, épp ez a legfontosabb kérdés:

mit hagyok magam után? Példaképem Karsai Dániel, aki a haldoklásában is megőrzi emberi méltóságát, aki épp a haldoklásával ad rengeteg erőt embertársainak!

A haldoklás szar. A haldoklás fájdalmas. A haldoklás szomorú. A haldoklás méltatlan. Ha túlélhetővé nem is, de talán elviselhetővé teszi a gondolat, hogy „megcselekedtem, amit megkövetelt a haza!” Szerettem, kapcsolódtam, alkottam, adtam és kaptam, tartalmas életet éltem és nem okoztam begyógyíthatatlan sebeket.”

Oszd meg a véleményed velünk!