Beleszólhatok-e két kamasz életébe?
Az élet ismétli önmagát? Vagy mindenki ugyanazokat a köröket „futja”, ugyanazokat a hibákat követi el?
Az élet ismétli önmagát? Vagy mindenki ugyanazokat a köröket „futja”, ugyanazokat a hibákat követi el?
Létezik egy díj Magyarországon, amelynek évek óta a részesei lehetünk abban az értelemben, hogy lelkes rajongóként írunk a díj nyerteseiről. Orvosok, pedagógusok, egészségügyi dolgozók és gyógyszerészek, akik a napi munkájuk
Januárban esett le.
Olvasom Imola írását. És a homlokomra csapok, miközben megsajdul a szívem: basszus, egyszerre kezdték a gyerekeink a külföldi egyetemi létet!
Nincs veszélyesebb fenevad egy haragos kamasznál.
Vannak ezek az "élet fogadalmaink", amelyek már akkor velünk voltak, amikor még meg sem született a gyerek. Ilyen például az, hogy ha fiam lesz, biztos, hogy nem veszek neki játékpisztolyt,
Aki átélte már a válás minden fázisát, annak ismerős lesz ez a történet.
Ha eszembe jut nagyapám, egy zsúfolt antik íróasztal mögött üldögélve látom őt.
Mindig elégedetten dagonyázom a kellemesen langyos önsajnálatban, amikor a szendvicsgeneráció sanyarú sorsáról olvasok cikket: valóban nehéz a játszótér, az idősek otthona és a munkahely közötti örökös ingázás.
Engedd el! Napjaink életfilozófiája olyannyira belopta magát a hétköznapjaimba, hogy néha nekem is kiesik a számon a bölcs tanács.