Az élet ismétli önmagát? Vagy mindenki ugyanazokat a köröket „futja”, ugyanazokat a hibákat követi el? Óvodás korában még próbálja az ember irányítani a csemetéjét, hogy kivel barátkozzon és kivel ne. Szülőként ha összejárunk más családokkal, ovistársakkal, akkor valószínűleg azokkal a gyerekekkel fog barátkozni az óvodában is. Iskolában már csak finomabb eszközök maradnak. Péter, állandó olvasó szerzőnk írása.

Ha egyáltalán maradnak még eszközök.

Itt is jó tudni, kivel lóg a gyerek, kivel dumál a szünetben, de itt már nehezebb irányítani.

Két tapasztalat ebből az időszakból.

Fiam a közeli általános iskola négy éve után a nem annyira közeli, de jónevű nyolcosztályos gimibe került. Itt a gólyatábor gyülekezőjénél odajött egy anyuka, bemutatkozott, majd közölte(!), hogy

szeretné, ha az ő fia és az én fiam barátkoznának, mert szerinte a fiam jó hatással lenne az ő fiára. Hát nem kaptam szikrát, és csak annyit mondtam, hogy majd a fiam eldönti.

A másik tapasztalat a fiamtól jött, az első napok után. Teljesen meglepődött, hogy az új suliban a lányok és a fiúk szinte nem beszéltek egymással. Két galaxis, két világ. És ha vita volt egy fiú és egy lány között, akkor mindenki a saját nemét támogatta, automatikusan.

Ő meg a saját igaza szerint formált véleményt. Volt is ebből problémája, amit bizony megviselte néha. Az első négy évben, az általános iskolában egyáltalán nem volt ilyen „elkülönülés”, és fejbevágó volt számára az új iskolai osztály genderszemlélete. Aztán persze enyhült ez a „szembenállás”, de akkor és ott bizony nem volt könnyű neki.

Kamaszként már fiúk-lányok együtt buliztak, laza kapcsolatok alakultak és szűntek meg, ahogy az teljesen normális ebben a korban.

Aztán jöttek a komolyabb párkapcsolatok, és az újak vagy belesimultak a csapatba, vagy fogyatkozott egy kicsit a létszám, ahogy az új kapcsolat „felülírta” a haverokat. Fiamnak is voltak barátnői, néha „átfedéssel”, de most már másfél éve ugyanaz a lány jár hozzánk.

Ő Virág, egy csendes, visszafogott lány, aki már Pestre jár egyetemre egy éve. Egyelőre jól viselik a távkapcsolatot.

Múlt héten viszont úgy alakult, hogy a szélesebb baráti köréből néhányan lementek Balatonra, és én is velük tartottam (ennek több oka is volt, de kapóra jöttem szállítás és finanszírozás ügyben is…).

És volt ott egy lány, Gréta, akivel már korábban is találkoztunk néhányszor.

Közel lakik hozzánk, egyszerre érettségiztek, a fiammal ugyanannál a tanárnál készültek a külföldi egyetemhez szükséges nyelvvizsgára, és mindketten Hollandiában tanulnak tovább (bár nem egy városban).

És ők ketten szinte az egész napot egymás közelében töltötték. Fiamat régen láttam ennyire lazának, felszabadultnak és mosolygósnak.

Szórta a poénokat, ment a „csipkelődés”, a finom „beszólások”. Gréta pedig … szintén csak mosolygott egész nap, hülyéskedtek a fiammal, és többször elmondta, hogy mennyire „csípi” a srácot. (Ehhez képest fiam a síelésnél a barátnőjével visszafogott és komoly volt… barátai alig ismertek rá. Néha még nekünk is furcsa volt.)

Grétának nincs barátja, bár volt néhány randija, de amint meghallották, hogy néhány évre Hollandiába megy, nem volt folytatás.
Legszívesebben rájuk szóltam volna, hogy kapjanak a fejükhöz. A vak is látja, hogy van közöttük valami, ami láthatóan több lenne, mint barátság.

Vagy legalább Grétának szólni, hogy szeptemberben, Hollandiában, egy hétvégén menjenek el valahová kirándulni, fogja meg a fiam kezét, és ne engedje el vagy negyven évig.

De 2019-ben van nekem ehhez jogom? Beleszólni két kamasz életébe?

Lehet, hogy nem jól látom az egészet. És amúgy is: ez az ő életük, alakítsák ők.

Úgyhogy csendben maradtam.

És hogy miért írtam az elején, hogy az élet ismétli magát? Én huszonévesen találkoztam egy lánnyal Balatonon, akit nem kellett volna elengedni. Most már tudom. Persze azt nem tudom, mi lett volna, ha valaki rámszól, hogy menjek el kirándulni a lánnyal, fogjam meg a kezét, és ne engedjem el úgy negyven évig.

Vajon én hallgattam volna az apámra?

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!