Olvasom Imola írását. És a homlokomra csapok, miközben megsajdul a szívem: basszus, egyszerre kezdték a gyerekeink a külföldi egyetemi létet! Az ő fia Londonban, az enyém Hollandiában. Ami nem volt olyan rég. Szerintem, legalábbis.
Pedig dehogynem. Péter, olvasószerzőnk írása.

A fiam ott, a lányom meg ott

A fiam a diplomamunkáját írja, miközben már elfogadták a mesterszakra a jelentkezését Egy év Hollandia, egy év Portugália. Úgy tűnik, végleg itt hagyja ezt az országot. Olyan témában írja, amit nem is értek. Magyarul sem érteném, ő meg angolul írja. Tegnap mondta, hogy a diplomavédése nyilvános lesz, úgyhogy akár mi is elmehetünk.

Aha… 15 percet beszél angolul valamiről, amit magyarul sem értek.

Van két diplomám, számtalan egyéb képesítésem, nyelveket beszélek, sokat tájékozódom mindenféle témában… és mégis, fogalmam sincs, mit tanul a fiam és miről írja a diplomáját…. ezt is meg kellett tanulni feldolgozni.
A lányom meg már Pesten egyetemista (BME). Nagyon jól érzi magát, jól tanul, és társaságba is jár.

Önálló, vidám és boldog. Nélkülünk.

Ti mondtátok

Úgy kell hazacsalogatni néha, pedig a vonat másfél óra alatt idehozná. Ha ő is akarná. Mert persze mindkét gyereknek mondtuk, hogy a szülővárosában nem járhat egyetemre. Önállósodjon, szabaduljon el a szüleitől. És ha a lányunkon számon kérjük, hogy kicsit sűrűbben is vehetne vonatjegyet hazafelé, hát rögtön a fejünkhöz vágja, hogy mi „küldtük el” otthonról, egyetemre.

Szóval kettesben maradtunk a feleségemmel. Ennek jó és rossz oldalaival együtt.

Soha ennyi időm nem volt a hobbijaimra, a barátainkra. Nem kérdés, hogy délután-este kell-e valamelyiket hozni-vinni edzésről, buliból, moziból, barátnőtől.

OLVASTAD MÁR?  A bejövő hívások aprócska örömei

Gyerekek nélkül kettesben vagy magányosan

Szembe kellett nézni a párkapcsolatunkkal. Dönteni kellett magamban azokról az évek óta húzódó nyűglődésekről, amiket könnyedén tolt az ember az agya hátuljába a gyerekekre való hivatkozással. És nem arról kell beszélgetni, hogy mi lesz a holnapi program (melyik gyereket mikor hova és ki), nem kell a tanulásával foglalkozni, és

az el nem pakolt ruhák-tányérok-poharak-cipők sem adnak témát.

Mindez megfejelve a nagyrészt otthon dolgozó feleség „szabadidejével”, amikor a gyerekekre való napi odafigyelés „anyai ösztöne” új célpontot keres magának. Szóval olvastam, tudtam, hogy ez más lesz, de azért erre nem számítottam.

Amikor TÉNYLEG csak ketten vagyunk, hetekig.

És keresni kell a témát, hogy ne csendben üljünk egymás mellett a TV-t bámulva. Tudatosan, odafigyelve kell átalakítani szokásokat, estéket, hétvégéket. Részben átalakult a baráti körünk is, hasonló státuszú párokkal járunk programokra.

Küldetés teljesítve

És valahogy az az üresség van bennem, hogy a „biológiai programot” teljesítettem, két gyerek felnevelve, elengedve, kellő hátországgal. Az a fránya evolúció… És teljesen megértem, ha ilyenkor egy férfi, vagy egy nő, azt mondja, hogy

„Nosza, csináljunk valami egészen mást.. esetleg valaki egészen mással”.

Emlékszem, amikor az első gyerek születésekor elindultam otthonról, akkor végiggondoltam: most már soha többé nem lesz ugyanolyan ebben a házban lakni, mint eddig. Mert eddig ketten éltünk itt, de ezentúl hárman leszünk. Örökre.

Akkor az a 18-20 év (amíg a gyerek nagyjából felnő), örökkének tűnt.

A gyerekeink biztos, hogy nem jönnek már hosszútávra haza

Most ugyanez van. A fiam már biztosan nem jön haza. És szerintem a lányom sem. És ez ugyanakkora változás a családi életben, mint a gyerek születése. Csak azt mindenki érti, átérzi, tudja, néha még próbál készülni is rá.

Ez meg… csak úgy rászakad az emberre.

És ahogy a gyerekszületést, a „gyerekes létet” sem lehet előre elképzelni, úgy ezt az állapotot sem.
Pedig őrülten büszke vagyok a két kölökre. Imádom őket, és ők is jó testvérek. Biztos vagyok benne, hogy mindig segíteni fogják egymást.

Szóval… megérte ez az egész, ha lehet ilyet mondani.

Indul valami új. Ami legalább akkora kalandnak tűnik, mint a gyerekvállalás. Csak közben eltelt huszonpár év. Egyre többször jut eszembe az a mondat, ami az egyik barátunk fb-oldalának nyitóképe volt évekig:

„Az a baj, hogy azt hisszük, van időnk”

Soha ennyire nem éreztem ezt igaznak. Élni kell, magunkra gondolva, barátokkal körülvéve.

OLVASTAD MÁR?  A bejövő hívások aprócska örömei

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!