Nemrégiben egy általános iskolai kolléga azt mondta, ők már annyira várják az iskolarendőrséget, hogy el nem tudja mondani nekem. Végre rend lesz, fegyelem lesz, és lesz egy olyan személy aki közbe tud lépni azokban az esetekben, amikor más eszköz már nincs a tanár kezében. Tóth László magyar tanár írása.

Elkerekedett szemekkel hallgattam őt, hiszen tanárként én nagyon nehezen tudok azonosulni azzal, hogy egy külső szerv, aki ráadásul nem is tanult egyetemen pedagógiát és pszichológiát, majd szépen belenyúl felülről a nevelési kérdésekbe, és erővel, tekintéllyel igenis megmutatja, hogy ki az úr a háznál.
Milyen helyzeteket fog ez majd eredményezni?

Aztán 2020. július 3-án elfogadta a Parlament a törvényt, így szeptembertől biztosan jelen lesznek az iskolákban a rendőrök.

Ezzel párhuzamosan érkezett a hír, mely szerint már majdnem 500 iskolában kérték ezt a “szolgáltatást”:
“Hozzáteszik, az iskolaőrnél nem lesz lőfegyver, használhat viszont gumibotot, bilincset és gáz­spray-t, a szükségesség és arányosság elvének megfelelően.”
Ízlelgetem ezt a számot, már majdnem 500 iskola, meg azokat a szavakat, hogy gumibot és gázspray.

Hogy a fenébe jutottunk mi ide?

Hozzáteszem, jelen cikk abszolút nem politikai mindinkább pedagógiai célból készül. Megpróbálok kicsit a dolgok mögé nézni.
Már többször írtam itt is arról, hogy a köznevelés legalább 3 résztvevős: tanár-diák-gyermek. Ezek között a szereplők között jó esetben egy egyensúlyi viszony áll fönt, ami azt jelenti, hogy a támogató légkörben a szülők otthon megteremtik azt a környezetet, amiben a gyermekeik nyugodtan tanulhatnak, míg a tanárok türelemmel oktatják a jövő generációját, a diákok pedig tisztelettel, jogaikkal és kötelességeikkel tisztában lévén kihozzák magukból a legtöbbet.
Visszaolvasva ezeket a fenti sorokat, jómagam is azt látom, hogy ez egy hatalmas utópia. Nem reális.
Hiszen ki látott már olyat, hogy minden diák rajong minden tantárgyért és minden tanáráért, vagy hogy a szülők minden délután mosolyogva leülnek tanulni gyermekükkel a napi 8-10 óra munkát követően, vagy a tanárok minden órára mosolyogva, stresszmentesen mennek be, így biztosítva a nyugodt iskolai környezetet.
Mégis valami elcsúszott ebben a történetben.

Kinek a felelőssége az, ha valakit gumibottal kell majd helyretenni?

  • A tanáré, aki nem tud már milyen eszközzel fegyelmezni?
  • A diáké, akinek nincs jövőképe és motivációja, vagy
  • a szülőé, aki munkától kizsigerelve nem tudja biztosítani az otthon nyugalmát?
És természetesen minden mögött ott van még az állam és a társadalom is, minden beidegződésével, hibájával.

A választ a fentiek alapján már gondolom sejtik: a felelősség mindenkié.

És mielőtt vad hibáztatást gondolnánk a sorok mögé, én inkább a megoldást keresném, mint az okokat.
Hiszen mint tudjuk, az erőszak csak erőszakot szül. Viszont mit lehet tenni, ha valaki csak ebből ért? És egyáltalán, ki dönti el, hogy valaki csak az erőszakból ért. Sokan azt gondolják, mikor már
minden észérv eltűnt, hogy egy jól irányzott nyakleves megold mindent.

Amikor felkapjuk a fejünket, hogy az egyik diák kezet emelt tanárára, az csupán a jéghegy csúcsa.

Azzal, ha ekkor lefújjuk a gyereket gázsprayvel, csupán a tünetet kezeltük, az okokat nem. Mert igenis az, hogy valaki nem tanul meg szeretni, mert sosem mutatták irányába a szülei (ha egyáltalán ismeri őket), hogy szeretik és szerethető; vagy nem látott olyan motiváló képet maga előtt, ami erőt ad neki ahhoz, hogy minden nap az iskolába járjon, mert mondjuk a szülők munkanélküliek vagy börtönben ülnek,
ezek az igazi okok.
Ezt lehet úgy kezelni, hogy lenyomjuk a fejét a földre, de úgy is, hogy iskolapszichológusi figyelmet kap, vagy mediátor beszélget velük.

Sokszor hallom azt is, hogy nem kell erőltetni a tanulást, mert így a tudás nem érték, jobb is, hogy 16 év a tankötelezettség határa.

Ha lenne fejlesztő szakember, és lenne igazi támogató szolgálat, akkor nem lenne baja azoknak, akik évről évre görgetik lemaradásaikat. Így nem fog valaki 14 évesen 4. osztályban frusztrálódva ülni, és rombolni az órát, osztályt..stb.
És ez csak a diák oldala a problémának.
A tanárok és a szülők oldaláról még legalább ugyanennyit lehetne írni. (Fizetés, családsegítés…stb.)
A sort most nem folytathatnám, mindenki leolvashatja az egyéb okokat az ábráról. Mi most a tetején olvasztjuk a jeget.
Lángszóróval.
Valljuk be, ez az lesz. Szépen tüntessük el, fojtsuk el a tünetét annak, hogy valami nem jó. Hogy a mélyben mi történik, és arra keressünk megoldást, az jelenleg senkit nem érdekel. Pedig ugyanennyi pénzből meg lehetne oldani valamennyit belőle, ha más nem az iskolapszichológusok/gyógypedagógusok számát növelni néhány intézményben, ami máris egy másik megközeltési irányt szabna.
Szerintem ezt bármelyik tanár el tudta volna mondani, ha megkérdezték volna előtte. De vajon megkérdezte őket valaki?
Fotó: oktpolcafé internetes csoport

Oszd meg a véleményed velünk!