Ahogy nőnek a gyerekek (kamaszodnak) elvileg mindenre valahogy több időnk jut. Kevesebb igény mutatkozik a részükről, hogy minden szabad percüket velünk töltsék. Ergo: több időnk marad. Elvileg magunkra is.

De akarjuk ezt? Vagy csak mondjuk, hogy végre több időnk lesz magunkra, közben meg alig várjuk, hogy valamit intézkedhessünk, elintézzünk, ki-és átgondoljunk helyettük. Igen, a kamasz gyerekeink helyett.

Hogy hova menjen, hova ne menjen, mibe menjen, mibe ne menjen. Megmosta-e, miért nem mosta meg.

Miközben ők pontosan tudják, hogy hova mennek és mibe nem mennek, megmosták, nem mosták.

Néha olyanok maradunk kamasz gyerekkel, mintha még mindig kisgyerekünk lenne. Ugyanúgy, mint anno a játszótéren az ember rárepül a hasonló cipőben járó emberekre. Ha mondjuk két fiad van és találkozol egy kétfiús anyukával és “megvan a kémia”, akkor kikérdezed, ő hogyan csinálja. Ha idősebbek a gyerekek, akkor meg pláne. Mi volt akkor amikor annyi idős volt, mint most a te gyereked.

Számomra az egyik ilyen kis felnőtt gyerekes anyukával történő beszélgetés legfontosabb mondata az volt, hogy

szerinte a legnehezebb – de mindennél fontosabb – az, hogy hagyni kell a gyereket elbukni.

Pont ugyanúgy, mint a kisbabát, amikor járni tanul és mindig elesik. Van, aki azonnal felkapja és van, aki hagyja hadd álljon fel egyedül. Baromi nehéz végignézni, hogy esik – kel, de így sokkal előbb tanul meg járni,  mint azok, akiket mindig fel(meg)segítenek.

Minél idősebb egy gyerek, annál nehezebb ezt “végignézni”. Amikor tudod, hogy csak egy telefon és felveszik őt a suliba, hogy egy email és megoldódik az iskolai probléma. Megszervezed helyette a találkozókat. Ahelyett, hogy hagynád őt kicsit “megszenvedni” az adott szituációt.

Azért lássuk be: ezek nem óriási dolgok. Ilyenek a rossz jegyek, a rossz félévi értesítő vagy bukás valamelyik tantárgyból. De ilyen az is, amikor nem nyernek a meccsen, amikor nem kedveli őt valamelyik tanár vagy igazságtalanság történik vele az iskolában.

Rohadt könnyű okosnak lenni, pláne utólag. Rohadt könnyű mások életét megszakérteni. Egy viszont majdnem biztos: ha nem hagyod őt elbukni addig, amíg védett környezetben él, amíg mindig hazajöhet az anyjához (apjához, testvéréhez, nagyszüleihez), amíg megkérdezheti, hogy

b.meg, ez most miért történt velem,

akkor annak két következménye lehet:

  • felnőttkorban átélni az első bukást nagyon komoly következményekkel jár. Ellentétben azzal, ha ezt kamaszkorban már megtörténik. Így kialakulhat egy bukás-stratégia, amit csiszolgathattok közösen.
  • Ha minden idegszáladdal szeretnéd megóvni őt a saját bukásaitól az a fentieken kívül még azért is “munkás”, mert nagyon sok idő. Akkor soha nem fogod élvezni az indító mondatban említett felszabadult idődet, mert állandóan beárnyékolják a gondolataid.

Fotó:www.pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!