Ahogy nőnek a gyerekek (kamaszodnak) elvileg mindenre valahogy több időnk jut. Kevesebb igény mutatkozik a részükről, hogy minden szabad percüket velünk töltsék. Ergo: több időnk marad. Elvileg magunkra is. Szücs Szilvi írása.

De akarjuk ezt? Vagy csak mondjuk, hogy végre több időnk lesz magunkra?

Közben meg alig várjuk, hogy valamit intézkedhessünk, elintézzünk, ki-és átgondoljunk helyettük. Igen, a kamasz gyerekeink helyett.

Hogy hova menjen, hova ne menjen, mibe menjen, mibe ne menjen. Megmosta-e, miért nem mosta meg.

Miközben ők pontosan tudják, hogy hova mennek és mibe nem mennek, megmosták, nem mosták. És ha nem mosták, akkor mi van? Neked nem volt olyan, hogy nem mostad? A nyár arra is kiváló terep, hogy ezeket nyugiban végiggondoljuk és kipróbáljuk. Ha megváltoztatod az eddigi zsigerből jövő válaszaidat, hidd el, hogy meglesz az eredménye. Erről is kérdezett Both Gabi a wmn-en.

Néha úgymaradunk a kamasz gyerekkel, mintha még mindig kisgyerekünk lenne. Hiszen nem “növünk” velük együtt, mi ugyanúgy megmaradunk anyaként és bár a korunk sajnos változik, de ezt inkább más területen érezzük.

Számomra az egyik legnehezebben megvalósítható dolog az, hogy hagyni kell a gyereket elbukni.

Ez mindenkinél más kaliberű lehet, hiszen csak te tudod, hogy meddig mehetsz el, meddig érdemes elmenned ebben a témában.

Ha elsőre durvának hangzik, akkor képzeld el azt a szituációt ami biztos, hogy veled is megtörtént, amikor a kisbaba járni tanult és mindig elesett.

Van, aki azonnal felkapta és van, aki hagyta hadd álljon fel egyedül. Baromi nehéz volt végignézni, hogy esett – kelt, de így sokkal előbb tanult meg járni,  mint azok, akiket mindig fel(meg)segítettek. Ha pedig elindult, akkor nagyon gyorsan belehúzott, de

egy alkalmas pillanatban hátra nézett, hogy ott vagy-e. És ha igen, akkor ment tovább. Nem visszafelé, hanem előre.

Minél idősebb egy gyerek, annál nehezebb ezt “végignézni”. Amikor tudod, hogy csak egy email és megoldódik az iskolai probléma. Megszervezed helyette a találkozókat. Ahelyett, hogy hagynád őt kicsit “megszenvedni” az adott szituációt.

Ahelyett, hogy hagynád, hogy felkeljen magától és elinduljon…

Azért lássuk be: ezek nem óriási dolgok. Ilyenek a rossz jegyek, a rossz félévi értesítő vagy bukás valamelyik tantárgyból. De ilyen az is, amikor nem nyernek a meccsen, amikor nem kedveli őt valamelyik tanár vagy igazságtalanság történik vele az iskolában.

Baromi könnyű okosnak lenni, pláne utólag. Még könnyebb mások életét megszakérteni. Egy viszont majdnem biztos: ha nem hagyod őt elbukni addig, amíg védett környezetben él, amíg mindig hazajöhet az anyjához (apjához, testvéréhez, nagyszüleihez), amíg megkérdezheti, hogy

b.meg, ez most miért történt velem…

Akkor annak két következménye lehet:

  • felnőttkorban átélni az első bukást nagyon komoly következményekkel jár. Ellentétben azzal, ha ezt kamaszkorban már megtörténik. Így kialakulhat egy bukás-stratégia, amit csiszolgathattok közösen.
  • Ha minden idegszáladdal szeretnéd megóvni őt a saját bukásaitól az a fentieken kívül még azért is “munkás”, mert nagyon sok idő. Soha nem fogod élvezni az indító mondatban említett felszabadult idődet, mert állandóan beárnyékolják a gondolataid.

Közben pedig nálad is telnek az évek és nem marad időd magadra. Semmi időd nem marad és évekkel később számonkérni tőle ezeket az éveket, amiket rá szántál (…) nem lehet. Illetve lehet, sőt sokan meg is teszik, de az sokkal messzebbre vezet, mint a matek egyes.

Az Anyapara mediáció

Szücs Szilvi olyan szülő – kamasz mediációs lehetőséget kínál, amely arra törekszik, hogy mindkét fél számára hosszútávon megfelelő megállapodás jöjjön létre. A mediátor nem ad tanácsot, csak közös nevezőre hozza a feleket. Az egészet úgy lehet elképzelni, hogy hárman ülnek egy szobában és úgy beszélgetnek, hogy mindenki meghallgatja a másikat.

Kamasznak és szülőnek is egy a célja: a megállapodás.

Ha érdekel ez a lehetőség, írj az mediator@anyapara.hu emailcímre.

Oszd meg a véleményed velünk!