Nyakunkon az érettségi. Izgatott szülők és diákok zizegnek felvételi pontszámok útvesztőjében, úton-útfélen zúdul rám a kérdés: a te fiad hova tovább…? Ők nem értik, hogy leszarom, s a józan tervezgetést elmossa a megkönnyebbülés mindent átjáró érzése, hogy eljutottunk idáig. Salát Luca írása.
Ahogy közeledik a végső megmérettetés, úgy szelídülnek az intők, bukások, kérvények, könyörgések, anyai megaláztatások a múlt emlékévé.
Amikor a gyermekpszichiáter néhány éve azt mondta:
„nyugodjon meg anyuka, csak az érettségiig kell kibírni, utána hasítani fog a gyerek az egyetemen”,
döbbenten bámultam a doktornőre. Akkor bármiben lefogadtam volna, hogy nem lesz itt semmiféle érettségi, mert kibukik vagy/és agyonverem. Most a szörnyű pesszimizmusom ellenére itt áll az érettségi előtt, az egyetem büszkeségét azonban még mindig nem látom benne, akárhogy erőltetem a fantáziámat.
Jó lenne most picit megpihenni.
Mert szerintem az a diák, akinek érettségi előtt kidolgozott tételek helyett berohadt fehérjeturmixos üvegek gurulnak elő az ágya alól, és aki hajnalban nem az infófaktra, hanem az edzőterembe rohan, annak épp nem életfeladata a diplomavadászat.
Ennek ellenére a tét nagy: hamarosan kiderül, az érettségin kinek fog a legnagyobb tricepsze duzzadni az öltöny alatt.
Nem aggódom. Mert tudom, hogy az övé lesz a legnagyobb izomköteg le fog érettségizni. S szerintem az egyetemre is felveszik. Ettől a gondolattól azonban szorongani kezdek.
Mert arra már tuti kész van, hogy kipróbálja magát az életben, de ahhoz még jó eséllyel érnie kell, hogy tudja, merre induljon.
Akadnak persze kivételesen céltudatos gyerekek, de az enyém a kivételesen céltudatlanok közé tartozik,
aki nagy valószínűség szerint 1-2 évet elbohóckodik az egyetemen, aztán kikopva onnan céltalanul, megtépázott önbizalommal, a család feketebárányaként állni fog a Nagybetűséletben, mint szar a gazban.
S talán nem csak az irigység miatt húzom a szám, amikor a büszke szülőket hallgatom, akik előrehozott érettségikről, szintemelt nemtudomikről, külföldi ösztöndíjakról, és sikeres felvételi vizsgákról hadoválnak.
A büszke szülők gyerekei gyakran kötnek ki a rendelőmben.
Sokan már középiskolásként megérkeznek: rettegnek, hogy nem tudnak megfelelni a családi elvárásoknak. Általában megnyertek pár országos tanulmányi versenyt, legalább két nyelvvizsgájuk van, szabadidejük nincsjelentős részében pedig azért harcolnak, hogy
elmehessenek a szombat esti buliba annak ellenére, hogy hétfőn matek témazáró lesz és a múlt héten is becsúszott egy hármas töriből.
S jönnek azok a fiatalok is, akik már kibuktak vagy kibukó félben vannak az egyetemről.
Esetleg pörgetik tanulmányaikat, de utálják az egészet, kiszállni belőle azonban nem mernek, hiszen annyi energiát toltak bele. Boldogtalanok. Túl vannak néhány párkapcsolati kudarcon.
Bűntudat gyötri őket, mert nem tudnak megfelelni a családi hagyományoknak. Szoronganak a jövőtől, mert miután lefejtették magukról a szülői elvárásrendszert, életükben először gondolkodnak el azon, hogy ők mit akarnak.
Néhányuk depressziós (akár a szó klinikai értelmében is), evészavarokkal küzd, bántja magát (akár fizikailag is), esetleg tudatmódosítókkal teszi elviselhetővé a hétköznapokat.
Persze nem törvényszerű, hogy minden 18-19 évesen egyetemre kerülő fiatal erre a sorsra jusson, de érettségi előtt álló szülőként érdemes szembenézni magunkkal:
Amikor továbbtanul, saját álmát vagy az enyémet teljesíti be?
Valóban egy életre kudarcot vall, ha nem veszik fel?
Csapnivaló anya vagyok, ha kételkedem abban, hogy a kölyköm 18 éves korára megérett az egyetemre?
Ördögtől való gondolat, hogy belefér, ha kipróbálja magát az életben bébiszitterként, pizzafutárként?
Szerintem semmi végzetes nem történik, ha 12 év után kiesik a tanulás ritmusából: kicsit érik az idegrendszere, kissé céltudatosabb és felelősségteljesebb lesz, időt nyer, hogy kitalálja, valójában mi érdekli őt, a felnőtt világban nyert tapasztalatai pedig megerősíthetik az önbizalmát.
A 18-20 éves kor az a különleges időszak lehet, amikor a fiatal egy érettségivel a zsebében még a család óvó-védő burkában próbálgathatja magát a munka, párkapcsolat, önállóság területein, minden különösebb következmény nélkül.
Ráadásul az a gyerek, aki egy éven keresztül riksázással keresi a pénzt a főváros éjszakáiban, annak lesz ideje és motivációja elgondolkodnia azon, hogy így akarja-e leélni az életét, vagy inkább tanul.
Én már nagyon korán tudtam, mi lesz a hivatásom, simán vettek fel a gyógypedagógiai főiskolára, aztán simán untam bele az egészbe.
Tanulmányaimat megszakítva diploma nélkül munkába álltam egy fogyatékos gyermekeket nevelő óvodában. Soha többet nem hiányzott a diákélet, minden diplomámat munka mellett, sok-sok halasztással levelező képzésen szereztem.
Nem hiszem, hogy az én utam az egyedül üdvözítő, de arra jó példa, hogy ha egy fiatalnak idő előtt elege lesz az iskolapadból, attól még nem jut zsákutcába az élete.
A gyerekeink mások, mint mi vagyunk és mások, mint a szomszéd gyerekei.
Saját tempójukban, személyiségükben, megélt tapasztalataikkal formálják jövőjüket, amiben szülőként lassan annyi dolgunk marad, hogy kifizetjük a ballagásra azt az irreális összeget együttérzően drukkolunk.
Ehhez az is hozzátartozik, hogy különösebb felhajtás nélkül fogadjuk el, ha megnyeri az országos természettudományos versenyt, és azt is, ha épp személyiségfejlődése azon állomásán tart, amikor izomaggyá gyúrja magát.
A jóanyaság nem a felvételi pontszámon múlik. Ugyan úgy, ahogy a gyerekünk jövője sem.
A legtöbb, amit érettségi környékén tehetünk a gyerekünkért az, ha tiszta szívből hisszük: ha nem jut beálmainkálmai egyetemére, attól még semmi sincs veszve, ha pedig felveszik, letörölhetünk magunkról pár izzadtságcseppet ugyan, de messze még a célegyenes.
Május 3-án 19 órakor LIVE a tanulásról és a zseninek hitt gyerekeinkről…Az eseményről ITT tudhatsz meg több infót. Az előzőz live-okat, pedig ITT nézheted meg. Várunk!
Hallgassátok a beszélgetéseinket ITT az Anyapara podcast csatornáján, többek között a tanulásról. Otthon, úton, futva, sétálva. 20 perc, 1 téma, jó beszélgetés.
Oszd meg a véleményed velünk!