A mi világunk, ha úgy tetszik
A minap megkérdezte tőlünk valaki, hogy mennyire bírjuk, mi anyaparások ezt a megosztó világot, pláne anya és kamasz témában.
A minap megkérdezte tőlünk valaki, hogy mennyire bírjuk, mi anyaparások ezt a megosztó világot, pláne anya és kamasz témában.
Sokszor hallunk, olvasunk arról, hogy ha minden nap közösen vacsorázik a család, akkor ott lehetőség nyílik arra, hogy megbeszéljék a napi eseményeket.
Az év nagy részében mindennap találkozunk velük, a nyári lazaságban („most nem alszom itthon, most X alszik nálunk, most én alszom náluk, most még nem tudom, hogy hol alszunk”) pedig
Biztos ti is szokszor beleaszaladtatok olyan hirdetésekbe vagy kérdésekbe, amelyek kisgyerekek (tárgyi) szükségeleteire vonatkoznak.
Egészen elképesztő, hogy eddig ezt nem vettem észre. Illetve láttam már többször ezt a jelenséget, de valahogy legyintettem rá. Nem találtam feltűnőnek.
Engedd el! Napjaink életfilozófiája olyannyira belopta magát a hétköznapjaimba, hogy néha nekem is kiesik a számon a bölcs tanács.
Tanuljon, jó tanuló legyen, vagy legalábbis kvázi jó tanuló. Miközben mi is sorra hozzuk a példákat, hogy a bukott tanulóból is lehet sikeres ember. Vagy az egész ország "egyemberként" idézte
Mélyen belém ivódott a tavalyi nyár, amikor egy-egy valamirevaló nap után sírva (üvöltve, fenyegetőzve, csapkodva) könyörgök a gyereknek (eredménytelenül), hogy írjon legalább egyetlen mondatot a napról, hogy aztán augusztus utolsó
Hányszor hallottad, hogy az iskolában tanultak „nem az életre tanítanak”.
Mindenkinek a saját élete és története a legjobban ismert, a leginkább átélt és sokszor a legnehezebben „megoldható” feladat.