Egy hete konstatáltam, hogy megint karácsony. Nem mintha váratlanul ért volna, de akkor is sokkolt. Utálom a novembertől kezdődő „vegyélszeretetbőljódrágát” pressziót mindenhol. Tévében, rádióban, neten, bevásárlóközpontokban, utcán, csapból. Nem szeretem. Nyomaszt. Drixler Imola írása.
A hangulatát viszont szeretem. Ami belül zajlik. A halk készülődést szeretem.
Adventi koszorút évek óta a srácokkal együtt készítünk. Amikor kicsik voltak, a kis kövér hurka ujjacskáikkal (Igen srácok, az volt. Mindenetek hurka formájú volt. Imádtam.) ragasztották a fenyőkoszorúra a diót, díszeket. Egyedi volt mindegyik.
A legszebbek nekem.
Mára ez a gyertyák felállítása egy szép tálcára korlátozódott, amit körbedobálunk termésekkel. Ez is egyedi, vitathatatlan. Mindig más gyújtja meg a gyertyát és felolvasok egy ehhez köthető történetet. Nem túl hosszút, mert a kamasz monotonitás tűrése csekély és a szeme hamar opálossá válik, az unalom kiül az orcájára. Én azért küzdök.
Adventi naptárat nagyon régen zsákvászonból varrtam és gyönyörű számokkal ráhímeztem a kis zacskókra a dátumokat. Akkoriban még nagyon lelkes, nagyon fiatal és nagyon buzgó voltam.
Mára csak nagyon vagyok.
A fiúknak minden napra belerejtettem pici csokikat. Egyszer próbálkoztam üzeneteket is belecsempészni. Szerintem, jólneveltek a gyerekeim, mert szépen mosolyogtak a papirkákat olvasva, majd összenéztek és furcsán néztek rám. A csoki győzött.
Tavaly, bepróbálkoztam, hogy esetleg ez már elmaradhatna, hisz nagyok ( 16-20 évesek idén), de látva a felháborodott tiltakozásukat, megenyhültem és csokizunk tovább idén is.
Őszinte csodálkozással nézem, ahogy reggel a két nagy lakli még fogmosás előtt caplat a kalendáriumhoz, keresi az aznapi falatot és ujjonganak illetve elkezdenek csereberélni. Ugyanúgy csinálják, mint ovis korukban! Nagyon vicces.
Mikulás várás még mindig van. Évekig szívatott a kisebbik gyerek, hogy nemcsak a Mikkancsnak kell langyos tejet és süteményt rakni az ablakba a kitisztított cipők mellék, hanem Rudolf rénszarvasnak répát vagy mohát. Értitek? Mohát! Én pedig belementem ebbe is, hisz Rudinak is jár a jutifali.
Egyszer elfelejtettem répát venni és késő este szólt az ovisom, hogy akkor moha kell. Megvan az a pillanat, amikor a gyönyörű, ártatlan, nagy szemeivel kétségbeesetten nézz rád a gyerek és neked ott egy pillanat alatt kell eldöntened, hogy összetöröd a lelkét, vagy Mona Lisa mosollyal arcodon veszed a kabátkád és kimész a zordon estébe?
Mona Lisa akkori lelkét nem ecsetelném. Úgyhogy mehettem ki a kertbe és a sötétben zöld mohát kapargásztam.
Majd éjjel szarvas harapást vágtam ki a mohából. Mennyire jó fej voltam! A gyerek két éve mondta el, hogy Ő már ovis korában tudta, hogy ez az egész csak mese. De élvezte és nem akarta elrontani az örömöm.
Tavaly közöltem: nincs többé Mikulás.
Erre vádló tekintettel és elcsukló, pimasz hangon közölte velem a 187 és a 195 centis : „Mama, mi még hiszünk a télapóban! Nem veheted el tőlünk a hitet! Milyen anya az ilyen?!”
Kis görény kölkök. De belázadtam: nincs több moha, nincs répa. Önkiszolgálás van a szarvasoknak. Viszont cipőpucolásnak lennie kell! Ha nincs tiszta cipő az ablakban, nem jön a Mikulás. A deal az deal. Ugye?
Idén is megpróbálkoztam a fiúk lelki nevelésével. Míg vártuk a puttonyost, feltettem a kérdést: mitől érzitek jónak magatokat? Mitől vagytok jók? Az egyik válaszul megkérdezte, hogy most a filozófikus énemmel beszél-e és erre most tényleg válaszolnia kell-e?
A másik közölte, mindig ad borravalót a pultosnak a kedvenc helyén.
Ahogy nőttek a gyerekek, úgy lettem én is egyre lazább.
Addig folyamatosan kontroll alatt akartam tartani az egész ünnep levezénylését. De nem bírtam. Kidőltem, ingerült és ideges lettem és ki vágyik egy sárkánnyal karácsonyozni? Már a fiúk díszítik a fát. Úgy, ahogy ők szeretnék. Ha nekik a merőleges a párhuzamos, az sem érdekel. Gyönyörű lesz a fa. Rájöttem, hogy nélkülem is meg tudnak oldani dolgokat. Ők ezt már sokkal előbb tudták. Nekem kellett ehhez több idő.
24.
Bevezettünk három éve egy új dolgot, amit mind várunk nagyon. 24-én reggel felkelünk és elmegyünk egy nagyon kellemes helyre, ahol végtelen nyugalommal megreggelizünk. De úgy igazán ráérősen és kiadósan. Beszélgetünk, végre van időnk egymásra. Azt a reggelt nagyon szeretem. Az már az ünnep előszele. Az egész város rohangászik fejtvesztve. Mi ülünk békében, mosolyogva és egymással vagyunk már.
Ez az év legjobb reggelije.
Az este finom, jó illatú, bontogatós, társasjátékozós, szeretgélős, kidőlős. A kedvencem a másnap reggel, amikor pizsiben a narancsillatú nappaliban játszunk. Nem kell sietni, csak a mienk az a délelőtt. Forgatjuk a könyveket, a fa mellett kávézunk, bejgli és kalória mindenhol.
Jó tizedszer is megnézni az Igazából szerelmet ; századszorra is Kevint (kamaszokkal hihetetlen élmény!), kitömött rozmárként megfogadni, hogy soha többé még egy szelet bejglit; óriásit társasozni nagy családdal- sok nagykamasszal- barátokkal; nevetni és kívánni, hogy legyen már január…
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!