Ha az a típus lennék, akinek egy falat se megy le a torkán a szorongástól, akkor tulajdonképpen nem bánnám, hogy még csak az első gyerekem középiskolai központi felvételijén vagyunk túl. Mivel azonban én a stresszevő típusba tartozom, az alakomra nézve igen aggályos a tény, hogy egyrészt a szóbelik még hátra vannak, másrészt szeptembertől kezdhetem az egész felvételi procedúrát elölről a soron következő gyerekemmel. Salát Janka írása.
Stressz
Ezt a stresszt – amit szülő és gyerek nyolcadik osztályban átél – a legádázabb ellenségemnek sem kívánom. No jó, hazudtam! Valójában szívesen megnézném Maruzsa Zoltánt, ahogy a gyermeke felvételi pontszámaiért ronyózva várakozik az eredményhirdetésre.
Gyanítom – bár bizonyítékom nincs – hogy a Maruzsa Zoltánok gyerekeinek középiskolai felvételijére más szabályok vonatkoznak, mint ránk, földi halandókra, így ezt az elégtételt az elmúlt fél év összes szívásáért nem fogom megkapni.
A férjemmel és a gyerekkel közösen kinéztünk egy álomsulit, ami tényleg más, mint a többi, de a bejutáshoz 80% fölött kellett teljesítenie az írásbelin. A környzetemben élő családok többségében hasonló a helyzet, magas pontszámokat vártunk csemetéinktől. Én csupa nagyon okos gyerekeket ismerek, akikben megvan a képesség, hogy ilyen jól teljesítsenek.
Ugyanakkor a lehetőség mindenkinél adott, hogy betlizzenek (vagyis elszorongják a felvételit) – és sajnos sokan éltek ez utóbbi lehetőséggel. A szívem szakad meg a sok értelmes gyermekért, akinek a Nagybetűs Élete ezzel a kudarccal indul!
A felvételi szentháromsága
Egy jó központi felvételi megírásához három dologra mindenképp szükség van:
- jó kognitív képességre,
- kitartó dresszírozásra,
- a szorongás elengedésére.
Ahhoz, hogy valaki igazán jó központi felvételit tudjon írni, szükséges, de messze nem elégséges feltétel, hogy az illető okos legyen.
Pontosabban okos legyen matematikából és nyelvtanból.
A legnagyobb lángész sem tud 80% fölött teljesíteni elsőre. Hosszú hónapok alatt idomítjuk a gyereket arra, hogy mind a 10 kérdést meg tudja csinálni 45 perc alatt. Fogalmazásírás stopperórával? Normáááális? Egy 13 éves kamaszt arra is nehéz rávenni, hogy a fogát megmossa!
Arra rávenni, hogy heti több alkalommal 45 perces etapokban szerezze meg a vizsgázási rutint csak olyan gyerekeknél lehetséges, akiknek valamilyen cél lebeg a szemük előtt. Olyan gyerekeket, akik zsenge életkoruk ellenére felismerik: ezen a 2*45 percen múlik egész hátralévő életük.
Miután ezek a gyerekek beletették az energiát (hisz az életük múlik rajta), a legnagyobb falat, hogy elhitessük velük, hogy nem az életük múlik rajta.
El kell lazulniuk, nem szabad leblokkolniuk, pánikba esniük, mert akkor a matekzseni is képes üres papírt beadni. Valójában mi, szülők sem hisszük el, hogy nincs akkora tétje a felvételinek. A szívünk mélyén úgy érezzük, vakvágányra fut a gyerek élete, ha nem oda kerül be, ahova szerettük volna.
Most készülj fel rá rendesen, most meg lazulj rá, ahogy kell
Ugye mekkora ellentmondás? Készülj rá olyan kitartással, mintha ez életed sorsdöntő megmérettetése lenne, majd lazulj el, mintha semmi tétje nem lenne az egésznek.
Az idei felvételi feladatsorban talán az volt a legszivatósabb, hogy a harmadik feladatként szereplő kombinatorikában – ami egy pofonegyszerű, ötperces feladat szokott lenni – annyi szempontot kellett figyelembe venni, hogy még a közgazdász, önmagát matekzseniként definiáló férjemnek is 12 percébe telt megtalálni az összes lehetséges sorrendet.
Mivel mi egy stopperórával trenírozós család vagyunk, a gyerek a huszadik percben pánikba esett, hiszen még mindig csak a harmadik feladatnál tartott. Az otthoni gyakorlás során a huszadik percben már az ötödik feladatot szokta írni. Dresszírozás ide vagy oda, elöntötte agyát a rettegés.
Mi azonban már erre is számítottunk, ezért a nyomasztó szellemi edzéstervünk mellett pszichológus is foglalkozott vele, hogy felkészítse a stresszhelyzetre.
Sokat segített a helyzeten, hogy én a karácsony előtti nagy összeomlás után tényleg el tudtam engedni a maximalizmust.
Valószínűleg ennek köszönhető, hogy néhány relaxációs techikát előkapva a gyerekem tújutott a holtponton, összeszedte magát és időre befejezte az összes feladatot.
Hogy nem vagyok normális? Nyomasztom a gyereket heti több felvételi feladatsorral, és közben pszichológushoz járatom, hogy ne csavarodjon be? A válasz teljesen egyértelmű: NEM. Nem vagyok normális! Ha átkeretezem a helyzetet, akkor inkább úgy fogalmazok, hogy
a helyzet abnormális, amiben vagyunk.
Tökéletesen ellen vagyok ennek a nyomasztásnak, mint ahogy ellene van az összes anyuka, apuka, akivel valaha a témáról beszélgettem. És mit csinálunk?
A.) Fellázadunk, addig ülünk a Parlament kapujában egymillióan, bojkottálva iskolát, felvételit, mindent, amíg nem kezdődik valódi párbeszéd az oktatás reformjáról.
B.) Türünk, és belenyomorítjuk gyerkeinket a rendszerbe.
A helyes megfejtés: B.
Oszd meg a véleményed velünk!