A kezembe akadt egy cikk az Educatio folyóiratból, mely két kutatás eredményeit összegzi a diplomás családok gyermekeivel kapcsolatban. Ösztönösen is éreztem, hogy a diplomások között is van egy elit, akik valahol egy méterrel a föld felett lebegnek, és vannak, akik megmaradtak a realitás talaján. A cikk alátámasztja ezt az elképzelésemet: külön kezeli azokat a gyerekeket, akiknek mindkét szülője egyetemi diplomát szerzett, illetve az ennél „alacsonyabb diplomaösszetételű” családokat. Leghátul kullognak azok, akiknél csak az egyik szülő diplomás, és az is „csak” főiskolán szerezte papírját. Salát Janka írása.

Az értelmiségi család nem bíz semmit a véletlenre. Az egyetemi felkészítő már magzati korban elkezdődik.

Az eredményekből nekem az jött át, hogy ők egész emberi értékrendet képviselnek.

Törekednek arra, hogy gyerekük magasan képzett legyen, de nem mindenáron, és nem tagadják ki őt akkor sem, ha az sosem szerez doktori fokozatot.

A legmagasabb diplomaösszetételű csoport 100%-a gondolja úgy, hogy érettségiző gyermekének egyetemen a helye. Megjegyzem, gyermekeik 93%-a is így vélekedik.

Közhely, hogy a társadalmi különbségek újratermelődnek, mégis érdekes volt egy kutatáson keresztül végigkövetni ennek a folyamatát: az „elit” már eleve tagozatos iskolába íratja a hatévesét, de nem igazán bízik a közoktatásban, ezért, biztos, ami biztos, jó sok különórára járatja. Az általános iskola felső tagozata már gyanús (csak a selejt marad), ezért 6- vagy 8-osztályos (elit) gimnáziumba menekítik gyermeküket.

Persze a gimi sem életbiztosítás, ezért marad mellette a sok-sok különóra.

A top értelmiség javára legyen írva, ők azok, akiknek fontosabb, hogy gyermekük örömöt leljen a munkájában, és kevésbé fontos, hogy mennyit keres.

Minél többedik generációs értelmiségi szülőkről van szó, annál inkább így gondolják.

A csúcsértelmiségi családokban evidencia, hogy végcél az egyetem, minden egyéb életút már-már deviancia.

A gyermek identitásának részét képezi, és így belső szükségletté válik, hogy legalább a szülők szintjére jusson.

Inkább belegebed a különórákba, felkészítő foglalkozásokba, mintsem hogy vállalja az „alantasabb” képzettséget.

Azt gondolhatnánk, milyen jó egy ilyen elit családba beleszületni, ahol anyatejjel szívjuk magunkba a tudásszomjat, a belső motivációt, hogy magasan képzett felnőttekké váljunk.

Amikor azonban egy háromdiplomás anyuka elsírja nekem magát, hogy kislánya IQ-ja minden tekintetben „csupán” átlagos, mégsem az a gondolat ébred bennem, hogy micsoda mázlija van a kiscsajnak. Eljuttatják egyetemre, ha belegebednek is, fejlesztő- okosító foglalkozásokból minden napra jut kettő,

de biztos ettől lesz boldog az a gyerek? Átlagosnak lenni egy átlag feletti családban rém kínos. Problémásnak lenni pedig tragédia.

És akkor álljon itt a saját frusztrációm

Két egyetemi diplomám van, de büfé-ruhatár szakokon végeztem, és az összes posztgraduális papírommal együtt is messze alulmúlom a fejenként három diplomával plusz doktori fokozattal bíró szüleimet.

Nyugtatgatom magam, hogy én így – alulképzetten – vagyok boldog, megtaláltam azt a pályát, amiben otthon érzem magam, de valahol legbelül tudom, hogy a teremtés koronája mégiscsak a bátyám, aki szüleink nyomdokába lépett.

Apám nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy emlékeztessen: a legokosabb a bátyád, te vagy a második, a legbutább pedig a nővéred (aki szégyenszemre érettségi után főiskolára ment, és csak a későbbiekben szerezte meg két egyetemi diplomáját).

A szüleim sohasem cseszegettek, hogy tanuljak, soha, egy percig nem merült fel bennem, hogy ötösnél rosszabb jegyet szerezni nem a világvége. Soha, senki nem kérte, hogy gimi mellett járjak zongorázni, zeneirodalomra, tűzzománc szakkörre és olasztanárhoz,

én mégis jártam, formálódó identitásom ebből építkezett: ha már szép (pláne divatos) nem vagyok, az igazi érték belül van, a műveltségemmel fogok hódítani (hát, nem hódítottam).

Sajnálom, hogy anyámnak nem jutott eszébe, hogy egy push-up melltartó vásárlásával többet tett volna hozzá az önbizalmam növeléséhez, mint 5 évnyi nyelvtanfolyam finanszírozásával. Mi ilyen külsőségekre sosem adtunk.

Az elitnek elvei vannak.

Ötödik osztályban kezdtük az angol tanulást, a tanár arra kért, hogy az egyik nagy napilap keddi számát vegyék meg a szülők, mert az utolsó oldalon nyelvlecke található. Az én szüleim nem vették meg, mert nem voltak hajlandóak finanszírozni a napilap mögött sejthető politikai erőket. Inkább kitettek engem a heti megaláztatásnak, hogy nincs miből dolgoznom az órán (a fénymásológép akkoriban még nem volt divat).

Aztán külföldön kezdtünk új életet. A követség összes korombéli lányának járt Magyarországról a Popcorn és a Bravo magazin. Az én szüleim nem rendelték meg, mert ilyen szennyel

nem voltak hajlandóak mérgezni legkisebb gyermekük személyiségfejlődését.

A tartalmakhoz a barátnők révén persze hozzáfértem, csak sosem volt Bon Jovi poszter a falamon, és közröhej tárgya voltam a gyerekek között.

Az elit kamasz gyermeke tanul, és nem cseszi el a szabadidejét pénzkereső tevékenységgel.

A nyári szünet pont alkalmas arra, hogy az ember felkészüljön a nyelvvizsgára, de nem engedtek fagyit árulni. Dolgozni, csak azért, hogy az embernek pénze legyen… az olyan rangon aluli.

A vicc az, hogy értékrendjüket egy az egyben átvettem. Inkább levágnám a fél kezemet, mint hogy kormánypárti sajtót finanszírozzak, vagy idióta tinimagazint vegyek a gyerekeimnek. A bérpapírom pedig nem arról tanúskodik, hogy milyen ügyesen kamatoztattam tudásomat a munkaerőpiacon.

Picit tanácstalanul állok az ötödikes lányom előtt, aki úgy döntött, négy év teljesítményszorongás után, most egyszerűen nem tanul a környezet dolgozatra, mert a tananyag unalmas.

Tőlem ez teljesen idegen mentalitás.

Korlátaimhoz mérten igyekszem nem nyomasztani a tanulás fontosságával, nagyjából tudom, hogy nem a gumós gyökerű növények ismeretén múlik majd a jövője. A felhalmozott könyvállományunk és azok rendszeres használata, a férjemmel folytatott fennkölt társalgások József Attila zsenialitásáról, a szertornaedzés és a művészeti képzés automatikusan fogják újratermelni a szülői mintát.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!