A nagyfiam szerint szívtelen anya vagyok, aki kegyetlenül bánik a gyermekeivel. Ennek egyik ékes bizonyítéka az, hogy nem akarom fizetni az öccse egyetemi tandíját. A nagyfiam szerint anyai kötelességem lenne bízni abban, hogy egyszer benő a gyerekeim feje lágya, s míg ez nem történik meg, addig nekem illene a benőtt fejemlágyával egyengetni az útjukat. Salát Luca írása.

A kisfiam tavaly érettségizett, ami életem legnagyobb sikerei közé tartozik.

A vele töltött 12 iskolai tanév kábé olyan érzés lehetett, mint kannibálokkal bújócskázni. Rettegve vártam, hogy egyszer csak lelepleznek, s nem marad más belőlem csak az iskolarendszerből kitessékelt gyerekem undorító anyamaradványai. A kölyök azonban leérettségizett, s a megkönnyebbülés mellett lelki szemeim előtt

egyre gyakrabban látom őt egy pocakot eresztett negyvenes pasiként, aki arról panaszkodik a pszichológusának, hogy ő a család fekete báránya és az anyja sosem hitt benne.

Tavaly a fiamat nem vették fel az egyetemre.

Gondoltam, jót tesz neki egy kis fizikai munka, miközben elmélkedhet az élet értelméről. Valóban rájött, hogy a hajnali kelés és a markológépek közötti sárban dagonyázás nem menő elfoglaltság. Talán ennek köszönhető, hogy az idei egyetemi jelentkezését átgondolt stratégia jellemezte: olyan szakokat jelölt meg, ahová a meglévő pontjai elegendőek a fizetős tagozatra, az államilag finanszírozottra való bekerüléshez azonban 1-2 tárgyból újra kellett volna érettségiznie.

Nyilván semmi ilyesmire nem vetemedett. Mert úgy gondolja, hogy a családjának annyira fontos az ő a diplomája, hogy összedobja a tandíjra valót.

S megint neki van igaza. A családjának valóban egyik legfontosabb életcéljává vált, hogy bármi áron elrugdossa őt a diplomáig.

Amikor ő kisfiú volt, az apukája egyetemre járt. Pontosabban hagyta, hogy az anyósom és én elvégeztessük vele az egyetemet. A kötelező órákra az anyukája vitte kocsival, én pedig a számomra értelmezhetetlen szövegű tankönyveket írtam át puskaformátumba, amivel tanulás nélkül levizsgázhatott. Eközben ő a kertet túrta boldogan a fiainkkal.

Amikor diplomát kapott, büszkén dőltünk hátra anyósommal, lám, megcsináltuk. Az élet pedig megjutalmazta erőfeszítéseinket: az éretlen srácból sikeres mérnök lett, valószínűleg az egyik legjobb a szakmájában.

A menő mérnök fiaim-apja a minap azt mondta nekem, hogy pályát tévesztett.

Akkor lenne boldog, ha kertészként élhetne a zöldségei között, kísérletezgethetne az egzotikus növények meghonosításával, építgethetné a teknőseinek a tavat, s a gyümölcsfáit cirógathatná. Ahogy elnézem mesebeli kertjét, nyilvánvaló, hogy ez nem egy nyafogós életközépi megborulás,

hanem mélyen gyökerező vágy, ami már akkor ott éledezett benne, amikor az anyjával a veteményeséből az egyetemre rugdostuk őt.

A tudás, a diploma, a tanulmányi teljesítmény a társadalmi értékek ranglistáján olyan előkelő helyen szerepel, amivel felnőttként eszünkbe sem jut szembeszállni.

A gyerekek közül sokan könnyen idomulnak ehhez az elváráshoz, és nem kérdőjelezik meg, hogy a jó tanulmányi eredmény az értékes élet záloga. Másoknak azonban több idő kell, míg leesik a tantusz, és ez sokszor nem az értelmi képességen múlik.

A szülőnek gyötrelmes szembesülni azzal, hogy a jó (sok esetben kiemelkedő) értelmi képességű gyerek konokul ellenáll az intellektuális kihívásoknak.

A szülői eltökéltég azonban nem ismer határokat: abban reménykedik, hogy ha helyette megtesz minden erőfeszítést, akkor  gyereke egyszer visszatalál a tudással kikövezett társadalmilag helyes útra.

Erre akár hosszú éveken keresztül beáldozza a családi élet nyugalmát.

Külön tanárok, jutalmak és fenyegetések, protekciók és a pedagógusoknál való megalázó kuncsorgások hosszú sora vezethet el oda, hogy egyszer csak tényleg megtörténik a csoda, s a gyerek boldogan nyargal azon a pályán, ami felé a szülő lökdöste őt. Vagy nem olyan boldogan, de azért nyargal.

Néha azonban minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyul, és már az is megkönnyebbülés, ha az érettségit úgy-ahogy kipipálja.

Fogalmam sincs, hogy érdemes volt-e hétköznapi békénket beáldozni azért, hogy a fiam esélyes legyen a diplomás létre.

Tavaly nyáron abban reménykedtem, hogy egy év alatt megtanul felelősen gondolkodni. Arra valóban rájött, hogy a fizikai munka nem menő, ellenben fárasztó, s gondolom az se lehet túl jó érzés, hogy a barátai egyetemre járnak. Annyira azonban nem vált motiválttá, hogy erőfeszítést tegyen a felvételiért. Miért is vált volna?

Okos gyerek, tudja, hogy a családjának mindennél fontosabb az a nyüves diploma, s bármi pénzt meg fog adni azért, hogy ő is szerezzen belőle legalább egyet.

S ha valamit, akkor épp ezt a tudást nem akartam az elmúlt évek során a fejébe verni.

Az egyetemista nagyfiam s hajdan volt egyetemkerülő apukája szerint a kölyköt csak el kellene indítani, s útközben megjönne az elköteleződés. Vagy nem, de legalább lenne egy felsőfokú végzettsége. Szeretnék hinni nekik, de nehezen megy. Lehet, hogy egyszerűen csak belefáradtam a 13 éve tartó össznépi bohóckodásunkba. De az is lehet, hogy most esett le, hogy nem a tudásszeretetet adtam át a gyerekemnek, hanem azt a meggyőződést, hogy

egy értelmiségi, oklevél-orientált családban mindenféle erőfeszítés nélkül el lehet sodródni a diplomáig.

És lássuk be, ez azért elég vacakul hangzik…

Lucát egyébként ITT találjátok meg, ha szeretnétek kérdezni tőle. És persze az anyapara@anyapara.hu emailcímen.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!