Az ember már nem tudja, hogy milyen formában férkőzhet hozzá. Van úgy, hogy kajával csalogatja magához közel a kamasz gyereket (ha az az evős, hűtőnyitogató fajta). Vagy éppen éhezteti, kis adagokat ad neki, hátha odajön kaját kérni és akkor megindul a kommunikáció! Vagy kitalál mindenféle ürügyet, hogy miképp nyithatna be a szobájába, ami állandó jelleggel zárva van. Szücs Szilvi írása.

Ma például egy életem egy halálom – gondoltam és benyitottam.

Mi több: leültem az ágyára és egyszerű kérdéseket intéztem felé.

Elég jól vette a lapot, mert válaszolt.

Aztán egész kényelembe helyeztem magam (még a lábaimat is feltettem az ágyra), na ettől egy kicsit elbizonytalanodott, hogy mit akarok, két kérdés között meg is nézett három üzenetet a telefonján.

Ekkor jött a mindent eldöntő megállapításom, miszerint: gondolkodott – e azon, hogy mennyivel jobb (sic!) lenne az élete, ha nem lenne mobiltelefon a világon. Óvatosan visszakérdezett, hogy ugyan már, elmondanám – e neki, hogy

miben lenne más az élete, mit csinálna éppen most, ha nem azt, hogy velem BESZÉLGET.

Nos, itt pattant el a húr (nála), mert elkezdtem mondani, hogy nyitottabb lenne a világra (váááá, soha ne mondjatok ilyen hülyeséget!), meg ilyenek.

Ekkor előrehajolt az íróasztalán és úgy csinált, mintha benyomott volna egy láthatatlan gombot és beleszólt a mikrofonba:

“Magdika! A vendégem távozni kíván, engedd ki őt! Köszönöm!”

Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!