Órák óta szedem össze a gondolataimat, mit is írhatnék ezzel a mostani májusi vasárnappal kapcsolatban, de leblokkolok folyamatosan. Nehezek az ujjaim, nem siklanak a billentyűzeten, hanem meg-megállnak a levegőben. Törlök, majd újrakezdem, majd megint kezdődik elölről az egész. Vegyesek az érzéseim: szomorúság, öröm, hiány, boldogság. Csaponganak bennem óriási amplitúdokkal. Drixler Imola írása.

Egy pohár bor talán segítene. Vagy kettő.

Az a nyolc hónap

Ez az első anyák napja, amikor nem mind a két gyerekemmel töltöm a napot, hanem csak az egyikkel. A nagyobbik fiam kiutazott ősszel Londonba, az egyetemre és nem tudott még hazajönni azóta. Ha hazajött volna, akkor nem tudott volna visszamenni: így úgy döntött, marad.

Karácsony, új esztendő, névnap, húsvét, amit nem tudtunk együtt tölteni és most itt az anyák napja is.

Nem láttam nyolc hónapja a fiamat és nem tudom, mikor látom megint. Nem tudom, mikor találkozhatunk és ölelhetem meg őt újra. Mostanában többször elfutja a szemem a könny és érzékenyebb is vagyok. Egyre erősebb a hiánya.

Álmomban ölelem a fiam. Érzem az illatát miközben a karjaival átnyalából és hallom, ahogy  beleneveti a fülembe: Szia Mamaaaaa!

Ilyenkor felriadok, mert annyira felkavar ez az egész, hogy kidob az álmom magából. Hangosan dobog a szívem és nehezen tudok elaludni újra. Aztán ránézek a telefonra és látom, hogy pont akkor, az éjjel kellős közepén írt egy gyorsat. Csak, hogy jelezze:

most ért haza és annyira örül, mert bejutott, felvették, találkozott, beszélt ezzel és azzal is, megdicsérték, elégedettek vele és ő a világ legboldogabb embere.

Ilyenkor megnyugszom és mosolygok. Egyből helyrebillen – egy időre- az egyensúlyom és megbeszélem magammal, hogy összetehetem a kezeimet, hogy két ilyen remekbe szabott fiam van. Tanulnak, okosak, ügyesek, céljaik vannak, amikért mindent megtesznek, szívük-lelkük a helyén.

OLVASTAD MÁR?  A kamaszok és a barátaik

Nem én irányítom többé a dolgokat

Fejbe kólint ilyenkor a valóság: nem sajátíthatom ki őket. Nem értem vannak, nem rólam szól ez a történet már. Nem én vagyok az, aki irányítja többé a dolgokat. Hálásnak kell lennem, ahogy élik az életüket. Igen, az egyik 1400 km-re éli, de boldogan éli.

És ha ott boldog, akkor ott van, lesz az élete.

Tudom, hiányzunk neki és ő is rettenetesen nekünk; de a gyerekemet nem birtokolhatom. Nem a tulajdonom. Nem csak az én elképzeléseim szerint élheti az életét, hanem egy egészen másik forgatókönyv szerint is. Nem én mondom meg neki, mit eszik, mit vesz fel és mit csinálhat lefekvés előtt. Nem kér engedélyt többé, csak beszámol – jó esetben- a vele történtekről. És ez így van jól.

Ezt mantrázom magamnak.

De amikor senki nem látja és hallja, akkor bevallom: igen, azért ez nem mindig ilyen könnyű. Van, amikor fáj. Mert a gyerekedet nem a világ másik végén akarod tudni, hanem a közeledben.

Akit szeretsz, annak a közelében szeretnél lenni.

Ez így van jól az eszemmel tudom, de a szívem…

És ez is jól van így, hogy néha elgyengülök. Rájöttem: nem kell megfeszülnöm és eltitkolnom magam elől, hogy olykor nehéz és olyankor elmorzsolok pár könnycseppet. Ha nem így lenne, akkor nem lenne köztünk ilyen mély érzelmi kötelék. Tudja a fiam, hogy nem ugrálok örömben, hogy ennyire messze élünk egymástól; de elfogadtam.

Mert az álmait csak ott tudja valóra váltani és nekem kutya kötelességem ebben támogatni őt.

Nem nyalogathatom és téphetem fel a képzelt sebeimet állandóan, mert akkor az egész életem így fog telni. És ahhoz még fiatal vagyok. Még vannak terveim, céljaim.

Megtettem mindent anyaként, amit meg tudtam tenni, és ez ezek után is így lesz: voltam, vagyok, leszek neki mindig.

De már a lelátóról figyelem a játékát. Már nem kiabálok és nem dirigálok onnan, hanem csak sziszegve, összeszorított ököllel szorítok neki.

OLVASTAD MÁR?  A kamaszok és a barátaik

Az a nyomorult elengedés

Ez a legnehezebb az anyaságban azt hiszem: az a nyomorult elengedés.

Elengedni azt, akit a világon a legjobban szeretsz.

Hinni, hogy amit éveken keresztül tanítottál neki, az jó helyre került a fejében. Bízni benne és abban, hogy egyedül is jól tudja élni az életét. Hinni, hogyha hideg van, akkor magától is felveszi a sapkát (Te is tudod, hogy nem); ha náthás, akkor beveszi a vitaminokat (tedd a szívedre a kezed: erre sem vennél mérget); ha biciklire/ robogóra ül, bukósisakot vesz fel (ezt megteszi, mert horror sztorikat meséltél neki, hogy mi történik, ha nem) és ilyenek.

Sok minden fontos és kevésbé fontos dolgot fog majd úgy csinálni, vagy pont nem úgy csinálni, ahogy tanítottad neki. De majd rájössz, hogy ezek mennyire nem számítanak.

Az számít csak, amikor csörög a telefon és te vagy az, akinek el akarja mesélni izgatottan a legfontosabb pillanatait, az örömeit, bánatait. Amikor téged kérdez, neked mutatja, a te véleményedet akarja hallani és a te receptedet kéri, hogy érezze az otthon ízét. De mind közül a legleg, amikor végre csillogó szemmel ölel át, és azt mondja:

Úgy hiányoztál Mama!

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!