Tedd oda magad, akkor meglesz!

Igyekszünk nem csak a szépre emlékezni és a valóságot reálisan ábrázolni. Mégis sokszor az az érzése az olvasóknak – amire a napokban küldött olvasói komment figyelmeztetett-, hogy a többieknek tényleg minden sikerül, mert kifelé sokszor csak ez látszik. Szücs Szilvi írása.

A legtöbb kudarcunk általában láthatatlan, és kifelé mindig csak a siker látszik. Ezt gondolta tovább a Princeton egyik professzora, aki publikálta a kudarcait bemutató önéletrajzát, amely olyan elemeket tartalmaz, mint például:

milyen ösztöndíjakat nem kapott meg, milyen kutatási támogatásokról csúszott le, hova nem vették fel, melyik kutatásait utasították vissza tudományos szaklapok.

Saját kudarclista, amely ugyanolyan hasznos, mint a kipipált sikerek

Olyan sokat nem kellett az emlékeimben kutatnom, hogy összeszedjek random 10-20 kudarcos élményt az elmúlt 50 évből. Ami még ennél is érdekesebb „játék” az az, ha ezeket felolvassátok a kamasz gyerekeiteknek! Ha igazi fekete övesek, akkor ők is összeszednek néhányat, ami jó alkalom lehet arra, hogy beszélgessetek, hogy beismerjetek, hogy megismerjétek őket erről az oldalukról is.

Nem arra gondolok, hogy még nem láttátok őket kudarcot vallani, hanem arra, hogy ők mit tekintettek kudarcnak és miért.

A kamasz-szülő mediáció során egyébként szoktunk ilyen példákat hozni és sokszor nagyon tanulságos a beszélgetés „kudarcos” része. A szülők megdöbbenve vagy éppen büszkén hallgatják a kamaszt, hogy milyen élményei voltak az utóbbi időben kudarc terén és mit gondoltak arról, hogy mit kellett volna másképp tenniük és mi ebből a tanulság. Már itt megdől az a sokszor emlegetett szülői mondat, hogy az én gyerekemet semmi nem érdekli csak a mobilja, nem gondolkodik semmiről, teljesen megközelíthetetlenné vált.

Mert a kamasz is végigpörgeti a fejében ezeket az eseményeket, csak éppen kicsi a valószínűsége, hogy ezt el is meséli a szüleinek.

Ha odateszed magad, meglesz! Vagy nem.

Az én kedvenc témám a siker és a kudarc kapcsán annak a megközelítésnek a cáfolata, hogy a siker csak rajtunk múlik és ha kitartóak vagyunk, ha „odatesszük magunkat” (ismerős?), akkor jön a siker, mi több: sikeresek leszünk! A pszichológiai ponyvaregények ontják ezeket a tuti tippeket, amelyeket elolvasva az ember minimum lúzer idiótának érzi magát,

mert annak ellenére, hogy ami rajtunk múlt, ami a csövön kifért azt mind megtettük, mégsem sikerült.

A pszichológia a belső világgal, az önmagunkhoz való személyes viszonyulásunkkal és a másokhoz való viszonyunkkal foglalkozik. Ami egyértelműen nagyon fontos, nekem erről szól az önismeret. Azonban ez kevés, hiszen így figyelmen kívül hagyjuk a nem emberi viszonyunkat, azaz a társadalmi helyzetünket. Az olyan, mintha nem is lenne fontos tényező, hiszen az már nem pszichológia, az már nem az egyén „problémája”, az már ” nem rajtad múlik”, állítja a pszichológia.

Miközben nagyon fontos bekalkulálni azt, hogy éppen milyen a helyzeted és a státuszod a társadalomban. Milyen az ország morális állapota és társadalom általános helyzete, amely ugyanúgy hat arra, hogy mennyire tudunk sikeresek vagy éppen sikertelenek lenni egy adott élethelyzetben.

Amikor beszélsz a kudarcaidról a kamasznak, akkor ezeket is vedd figyelembe és beszélj vele erről is. Enélkül nem fogja látni a teljes képet és bizonyos helyzetekben azt érezheti, hogy

„mindent megtettem és mégsem ment, nyilván egy lúzer vagyok”. Pedig erről nincs szó.

Az internet tele van óriási hazugságokkal és csúsztatásokkal. Ha nem sikerül a veszteségből nyereséget, a szomorúságból vidámságot transzformálni, ha nem fogadjuk el azonnal azt az orbitális nagy közhelyet, hogy ha az egyik ajtó bezáródik, akkor egy másik kinyílik, szóval akkor már gázak vagyunk. Erről ITT is írtam.

És a kamasz is annak érezheti magát.

Ugyanez vonatkozik a többiekre is, tehát “nem az én dolgom, engem nem érdekel”, oldja meg a problémáját. Ismerős?

Az én kudarclistám – a teljesség igénye nélkül, random válogatva

Az esetek 90 százalékában az akkurátusan megírt bevásárlólistát otthon hagyom, vagy beteszem a táskába, de az első adandó alkalommal kirántom valamivel és elhagyom.
Huszonéve megbuktam az egyik államvizsgámon. (Aztán átmentem, de ami megmaradt bennem, az a bukás és annak minden megalázó részlete.)
Az első komolyabb munkahelyemről kirúgtak. (Aztán ennek nagyon örültem. Érdekes, hogy itt inkább az maradt meg bennem, hogy mennyire jó volt utána viszonylag hamar, és tulajdonképpen ezzel kezdődött el igazán a dolgozó Szilvi életem.)
Sokáig nem tanultam semmit a kudarcaimból. (Nem azért, mert azt gondoltam, hogy mindig a másik a hibás, sőt, inkább ellenkezőleg. Ezért sem tanultam belőlük. Elismertem, de nem tanultam.)
Soha nem tanultam meg úgy igazán- „álmodból felkeltelek tudd”-, rendesen egy nyelvet. (Mondjuk ezen pont még változtathatok.)
Kudarcnak tartom, hogy elvált szülők a szülei a gyerekeimnek.
Vannak kudarcos kaják amiket készítek és az az egészben a nagyon különös, hogy bár viszonylag sokat főzök, mégis rendszeresen becsúszik egy-két katasztrofális étel amikor az utólag só, bors sem segít.
A virágaim a teraszon az én élő kudarcaim, amelyek évről-évre figyelmeztetnek arra, hogy mindig van hova fejlődni, de ettől még ugyanúgy sírok, amikor elhervadva találok egy-egy példányt.

Minden relatív, ez nyilvánvaló. Kudarc=tanulás, ez is nyilvánvaló. Így leírva viszont méginkább az. Kamasz gyereknek elmondani kötelező. Hogy az anyja nem tökéletes, senki nem az. Ő sem. És ez egyáltalán nem baj.

Most ti jöttök!

OLVASTAD MÁR? Ki beszél a szülőkről?

Fotó: pexels.com