Az életnek éppen a halál ad értelmet
Töltött cukkinit majszolgattam minap a kifőzdében, amikor megtudtam, hogy nagynéném meghalt.
Töltött cukkinit majszolgattam minap a kifőzdében, amikor megtudtam, hogy nagynéném meghalt.
Amikor egy serdülő azért lesz öngyilkos, mert társai szekálták, túlzóan leegyszerűsítő az az álláspont, hogy az osztálytársak a hibásak.
Ideális esetben a gyermek úgy a dackorszak tájékán elkezd függetlenedni családjától, és 20-25 éves korára eljut oda, hogy elhiszi magáról: életben marad akkor is, ha elszakad a szülői háztól.
A kegyelmi botránynak – legyen bármennyire dühítő és szomorú – egy pozitív hozadéka mindenképp van: ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem működik.
Lépten-nyomon belebotlok az UNICEF „Ne nézz félre!” kampányába, ami arra buzdít, hogy iskolai (vagy egyéb) bántalmazás észlelésekor ne maradjunk néma szemlélők.
Ha az a típus lennék, akinek egy falat se megy le a torkán a szorongástól, akkor tulajdonképpen nem bánnám, hogy még csak az első gyerekem középiskolai központi felvételijén vagyunk túl.
- Ha 2 munkás 2 nap alatt 2 gödröt ás ki, akkor 4 munkás 4 nap alatt hány gödröt tud kiásni? - Mi van? Nem figyeltem… - Elmondom még egyszer.
Mostanában igen sokat tűnődőm azon, vajon ki volt az a szadista őrült, aki kitalálta, hogy gyermekeinket az ivarérés éveiben tegyük ki életük első meghatározó teljesítményhelyzetének, a középiskolai felvételinek?
Elindult a tanév. Nélkülem. Csaknem 10 év után kiléptem a közoktatásból.
„Ebben a gyerekben nincs semmi tekintélytisztelet!” A kamaszt nevelő szülők egyik legégetőbb problémáját idéztem.