Lépten-nyomon belebotlok az UNICEF „Ne nézz félre!” kampányába, ami arra buzdít, hogy iskolai (vagy egyéb) bántalmazás észlelésekor ne maradjunk néma szemlélők. Pszichológusként jelzési kötelezettségem van a gyermekvédelem felé, ha azt tapasztalom, hogy egy gyermeket bántalmaznak, elhanyagolnak, vagy valamilyen módon veszélyben van testi-lelki jólléte. Salát Janka írása.

Számadásom

Az elmúlt napok felháborító eseményei (elnöki kegyelem a gyermekotthonban abúzust átélt gyerekeket megzsaroló K. Endre számára) számadásra késztettek.

Szakmai pályafutásom alatt jó néhány esetben jeleztem a gyermekvédelem felé, hogy egy gyermek a saját családi, vagy nevelőotthoni környezetében veszélyben van.

A számadás végeredeménye rettenetes: az esetek döntő többségében a gyerek körülménye egy jottányit sem javult. Hatósági hercehurca indult, ami alatt, és ami után a gyermek ugyanabban a bántalmazó közegben maradt, kitéve őt a szülő/nevelő haragjának egyedül, segítség nélkül.

Egyetlen bántalmazó apától sem vonták meg a láthatást, egyetlen bántalmazó anyától sem került át a gyermek a szerető és kompetens apához.

Maradt minden ugyanúgy, csak a gyereket megtanították hazudni: Mondd azt a pszichológusnak, hogy otthon minden rendben van!

Ha volt valami értelme a jelzéstevésnek az az, hogy a gyermek felé egyértelművé tettem:

„Ami veled történik, az abúzus, és semmilyen körülmények között nem a normális élet része, és semmilyen körülmények között nem te vagy érte a felelős!”

Ha ezekkel a gyerekekkel a jelzés után helyre tudtuk állítani a bizalmi válságot, és tovább folyt a közös munkánk, akkor arra helyeztük a fókuszt, hogy már csak néhány évig kell kibírni a bántalmazó közegben, a 18. születésnapján joga van örökre hátat fordítani a bántalmazó felnőttnek. Szakmai életem csúcsa, hogy egy-két gyerek ezt a sorsdöntő lépést valóban megtette a nagykorúvá válása idején.

Amúgy meg… ez egy teljesen beteg munka: „Bírd még ki a bántalmazást egy kicsit!”

Beleképzeltem magam

Beleképzeltem magam egy hipotetikus helyzetbe: én vagyok a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon pszichológusa. Az egyik gyerek hosszas tipródás és féléves bizalmi alapozás után elárulja nekem, hogy az igazgató úr orális szexre kényszeríti őt és társait.

Én természetesen ebben az esetben rögtön jelzem a gyermekvédelem felé a hallottakat, a fiú pedig kétségbeesik, hogy ki lesz szolgáltatva az igazgató úr bosszújának.

Én persze minden eszközzel támogatom, nem nézek munkaidőt, magánéletet, hanem gőzerővel krízist kezelek, a rendelkezésére állok 0-24-ben, átlépek minden szakamilag előírt prtokollt (leszarom), elérhet telefonon, e-mailen, facebook-on, személyesen, csak ne legyen egyedül!

Ebben a kurva nehéz helyzetben legyen egy felnőtt, aki felől nem támadást, hanem támogatást érez!

A gyerek elképesztő bátorságot tanúsít, kitart az igaza mellett, rendőrségi ügy kerekedik a botrányból, miközben minden lehetséges úton módon próbálják meghazudtolni, invalidálni, megzsarolni. Az igazgatóhelyettes például az orra alá nyom egy vallomást. Az igazgató és a helyettese azzal fenyegeti, hogy ha együtt akar maradni szeretett unokatestvérével, akkor írja alá ezt a vallomást.

OLVASTAD MÁR?  Szülőség, elég jó szülőség, bocs azt honnan is tudom?

Nem tudom, milyen lelkierő kell ahhoz, hogy ennek a nyomásnak egy tizenéves fiú – aki mögött nem áll támogató család – ellen tudjon állni, de őszinte csodálattal és tisztelettel emelem előtte kalapom. Én, mint ennek a fiúnak a képzeletbeli pszichológusa büszkén támogatom, és ezerszer mantrázom neki minden áldott nap, hogy:

„Te nem csináltál semmi rosszat! Te jó vagy! Te vagy az áldozat, ők pedig a bűnelkövetők!” Mindent megteszek, hogy identitásába ne a szégyen égjen bele, hanem az önbecsülés!

Szerencsére egy idő után már nem vagyok egyedül: van ügyvéd és vannak civilek, akik az áldozatok oldalára állnak.

Felrobbanunk a dühtől

Mindeközben a bűnelkövetők elhagyják az intézményt, de a zsaroló felnőtt egy általános iskolában tesitanárként dolgozhat tovább. Én, mint (még mindig képzeletbeli) pszichológus és az a sok áldozat a gyermekotthonból értetlenül állunk az előtt, hogy ezt az embert hogy engedhetik gyerekek közé.

Felrobbanunk a dühtől, hogy ez megtörténhet: egy zsarolótól valóban senki nem védi meg a gyerekeket!? Mégis, lassan, nagyon lassan, de úgy tűnik, az igazságszolgáltatás az áldozatok oldalára áll, a bűnelkövetőket jogerősen elítélik.

Felmenti

2024 februárjában jön az arculcsapás. Segítettél eltussolni egy (sok) pedofil bűntettet? Gyerekeket zsaroltál? Gyerekeket, akiket a bűntársad szexre kényszerített? Nem baj! Nem bűn! Elnöki kegyelemben részesülsz!

A kegyelmi mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok megszüntetését is jelenti.

Vagyis K. Endre akár a te gyereked tesitanára is lehet. Mondhatnánk, hogy „neeeeem, nincs az a jóérzésű ember, aki ezt az alakot felvenné a tantestületbe” – de miért lenne így? Egyrészt – ha nem derül fény a kegyelmi döntésre – K. Endre múltját senki nem firtatná. Másrészt – és ez az aggasztóbb – jóérzésűnek hitt emberek, családanyák, sőt, Nagy Magyar Anyák, a gyermekvédelem őrangyalai (gondolok itt Novák Katalinra és Varga Juditra) úgy ítélték meg, hogy ebből a zsarolási ügyből igazán nem kell nagy cécót csapni, menjen a vétkes Isten hírével!

OLVASTAD MÁR?  Szülőség, elég jó szülőség, bocs azt honnan is tudom?

Ha ők, mint a gyermekvédelem őrangyalai ezt így ítélték meg, akkor egy tanárhiánnyal küzdő random iskolaigazgató miért ne tenné meg ugyanezt?

És én, mint a gyermekvédelmi jelzőrendszer része kérdezem: Mi a retkes fenéért jelezzek a gyermekvédelem felé bármit is, ha a rendszer végső soron még a gyereket fogja megbüntetni és a bűnelkövető oldalára áll? Elnöki áldással!

Minden erőnkkel az áldozatokat kell védenünk

A kérdésemre mégis az a válaszom, hogy jelezni kell, mert a némasággal azt üzenjük a gyereknek, hogy ami vele történik, az oké.

Kell, hogy a gyerek kapjon egy egyértelmű üzenetet arról, hogy a bántalmazás nem az élet normális rendje – ahogy azt sok bántalmazott gyerek gondolja.

Minden egyes gyerekkel – akikkel nemcsak a törvényes képviselők, de az egész gyermekvédelmi rendszer ilyen cudarul bánik – tudatni kell, hogy ők nem rosszak, nem hibásak. Ők az áldozatok!

Felnőtt klinesekkel dolgozva látom, hogy ha gyermekként csak egyetlen tanár, nagyszülő vagy rokon a bántalmazott védelmére kelt – mégha objektív változás nem is történt a körülményekben – a személyiségébe ez beépült, és sokszor ez a pici erőforrás tudta elültetni a gyerek fejében a gondolatot:

„én nem is vagyok rossz ember”.

Oszd meg a véleményed velünk!