Ezúttal – férfiként- szó szerint vettem az oldal címét. Min „parázott” annak idején anyám? És min parázik most a feleségem (és én), mint szülő? És mit lát, mit hall, mit tapasztal és mit tanul a mi szülői paránkból a kamasz? Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Jól végiggondolva, nem emlékszem, hogy anyámtól bármilyen parázást hallottam volna.

Lehet, hogy ő volt nagyon pozitív életszemléletű (bár azért ebben vannak kétségeim, mert elég nehéz élete, gyerekkora volt…), vagy éppen előlünk rejtegette a félelmeit, de valahogy

stabilnak és örökké tartónak éreztem azt a kamaszvilágot.

Voltak fix pontok: ha egyetemre járok, jól tanulok, akkor jó szakmám és jó állásom, jó fizetésem lesz. Nem aggódtam azon, hogy hol és hogyan fogok lakni (azt mondjuk ma sem értem, miért voltam ennyire nyugodt…), lesz-e állásom, feleségem, nyugdíjam. Lehet, hogy ez a fiatalság előnye (volt?).

Pedig az érettségim évében dőlt össze a keleti blokk, maga alá temetve sorsokat, stabilitást, forintot és munkahelyet. De nem éreztem aggódást a szüleimben.

És „tudtam”, (ők is azt mondták), hogy rám jobb élet vár, mint rájuk. Tizenévesen sokkal jobb körülmények között éltünk, mint ők (tizenévesen), és tudtuk, hogy ez az „előny” megmarad. Legalábbis joggal bízhattunk benne.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Ezzel szemben ma?

Fel sem merül a „nyugdíjas állás” mint fogalom. Minden fiatal tudja, hogy nehéz állást szerezni. Jó állást meg még nehezebb. És megtartani sem könnyebb.

Látják, hogy bármikor jöhet egy válság, és hullámvölgy jön a stabilitás helyett.

Fel sem merül, hogy elvégzek egy egyetemet, és azzal életem végéig „elleszek”. Szakértők szerint egy mai fiatalnak élete során 3-4 különböző szakmája lesz, vagy munkanélküli lesz. Élethosszig tartó tanulás? A fogalmat sem hallottuk kamaszként.

Ők meg pontosan érzik, látják, hogy amit most tanulnak, az el fog évülni 10-15 év alatt. Ezért is annyira kritikusak az oktatással szemben.

Évek óta tudjuk, mondjuk, valljuk, hogy az állami nyugdíjra nem számíthatunk, az éhen halni is kevés lesz. A gyerekeink ebbe a szemléletbe nőnek bele. Én ilyet sose hallottam szüleimtől. Ők még a nyugdíjba vonulást várták.

Tudat alatt én is várom, miközben tudom, hogy pénzügyileg az visszaesés lesz.

Környezetvédelem. Kamaszként nem aggódtunk a Föld miatt. Nyitott platós teherautóra dobálták fel a hulladékot. Üvegvisszaváltásból szereztünk aprópénzt. De a globális felmelegedés, az UV-sugárzás, a tengerszint-emelkedés nem volt jelen az életünkben. Ez nyilván az információhiánynak is betudható.

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

És azt is látom, hogy a gyerekeim nem fognak úgy élni, ahogy mi, szülők.

Jobban meg szinte biztosan nem. Lehet, hogy magasan van a léc, de valahogy egyre nehezebbnek látszik az Élet. A mindennapok. Vagy csak az igények vannak egyre magasabban? Nem tudom.

Tegnap anyám azt mondta, hogy egy nappal sem szeretne fiatalabb lenni. Mert nem jó felé megy a világ.

Mit mutatunk így a kamaszoknak? Mi vagyunk pesszimisták, vagy ez a realitás? Miért ezt mutatjuk a kamaszoknak? Vagy nekünk volt „túl szép” kamaszkorunk?

Vagy utólag minden megszépül?

A lányom környezetmérnök szeretne lenni. „Save the Earth”. Zero waste videókat néz. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen irányba akar indulni érettségi után. Lehet, hogy mi ültettük bele ezt a „parát”?

Egy dolgot tudok: ha a következő egy-két évtized nem a környezetről, a környezet megóvásáról, a környezettudatosságról fog szólni, akkor nagy bajban leszünk. Szóval lehet, hogy jól választ szakmát? Ha nem, hát Isten óvjon minket…

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!