Lányom, aki most múlt 17, egy igazi átváltozó művész. Igazi művészkislány (volt?), akit az alsós tanító néni így jellemzett: „Van egy saját élettempója, amiből őt nem lehet kizökkenteni. Burkot alkot maga köré, amiben a saját ritmusában él.” Péter, állandó olvasószerzőnk írása.

Nekünk, szülőknek nem volt más választásunk, mint alkalmazkodni ehhez.

Két pörgős, aktív szülő, egy elrévedező művészgyerekkel. Nem volt könnyű „hozzálassulni”. Tíz évig balettozott, sokáig a jövőjét is ebben képzelte el. Tanulmányi eredményeit ha egy szóval jellemezhetném, akkor a „hullámzó” lenne a megfelelő szó.

Voltak jobb hetei, és voltak mélypontok, minden előjel és ok-okozati összefüggés nélkül.

Tanulás nélküli ötösök, magolás utáni kettesek. Abban reménykedtünk, hogy talán azért egy érettségiig elrugdossuk, aztán ennyi. Szakmát tanul és él boldogan a saját tempójában, a saját világában.

Aztán abbahagyta a balettot, és szó szerint vért izzadtunk, mire belé gyötörtünk annyi tudást, hogy egy jó gimnáziumba betoljuk. Éppen csak súrolta a lécet, de nem láttunk más megoldást. Ott aztán folytatódott a napi számonkérés, leülni vele tanulni, felolvastam(!) a kötelező olvasmányt, fogalmazást írtam helyette, és próbáltam belé csöpögtetni a tudást, miközben az arcára volt írva, hogy valahol egészen máshol jár közben.

OLVASTAD MÁR?  Szoktál kémkedni utánuk?

Nehéz volt, sokszor értelmetlennek tűnt, de nem láttunk más utat. Hittem benne, hogy a belefektetett energia és idő egyszer majd előjön.

Aztán szép lassan jöttek a meglepetések, a változások. Először csak egyre kevesebbet kellett mellette ülni, tanulni, kikérdezni. Egyre jobb jegyeket hozott haza. Spanyol lett a második nyelv az iskolában, és lelkesen jár a különtanárhoz.

Néha vacsorát csinál, nekünk is. Néha már önállóan intézte a saját ügyeit (fogszabályzó, sportorvos, stb).

Aztán az elmúlt két hét eseményei.

Először kb. három hete beült mellém este, edzés után a kocsiba, és kifejtette, hogy a spanyoltanár szerint jövőre csinálhatna egy előrehozott érettségit spanyolból, aztán egy szintemelővel tizenkettedikben meglenne a középfokú nyelvvizsgája.

Mindezt lelkesen, láthatóan örömmel mesélte. Gyorsan odapislantottam, hogy tényleg az én lányom szállt be mellém a kocsiba?

Aztán a múlt héten szólt, hogy a jótékonysági diákszervezetben, ahová a barátnője vitte be két éve, jövőre valószínűleg elnöknek jelölik (évente elnökcsere van). Az én lányomat??? A szervezetben úgy látják, hogy el tudja látni az elnöki státuszt egy évig. Dagadt a mellem a büszkeségtől.

Tegnap este pedig közölte, hogy faktot kell választani a gimiben, és megnézte az őt érdeklő témában a szóba jöhető felsőoktatási intézményeket, ponthatárokat, és hogy akkor ő most talán angolra menne… bár a matek is szóba jöhet, ha tudná, hogy a mostani tanár tartja végig.

Az én lányom? Matekfakt??? Angolfakt? Felsőoktatás? Ponthatárok?

Valaki azt írta (talán Vekerdy tanár úr?), hogy a kamaszra ki kellene írni, hogy „átalakítás miatt zárva!”. Hogy bebábozódnak, aztán meg előjön majd a pillangó. Hát nálunk ez történik éppen.

Hogy ebben mennyire van hatása a barátjának, aki éppen felsőoktatási felvételire készül, azt nem tudom. Nem is érdekel.

De azt látom, hogy a belefektetett sok-sok idő, energia, együtt tanulás-tanítás, félóránkénti odafigyelés, napi feladatszervezés, szülői példa mostanra talán beérett.

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

És hihetetlenül jó érzés. Hogy hittem benne, és hogy ezt elég sokszor el is mondtam neki… és igazam lett.

És valahol mélyen benne megformálódott valami (vagy valaki), aki most előbújik, szárnyát bontogatva, egyre határozottabban, önállóbban. Szóval kedves kamaszt nevelő szülőtársak: van remény. Csak hinni kell benne,és dolgozni érte.

Megéri.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!