Kiégés és karrierváltás 40 felett

Ez az írás majdnem egy éve születik, formálódik, mintha nem akarna előjönni, pedig nincs benne semmi tragédia. Csak munkáról, önismeretről, karrierről meg a következő éveimről szól. Anica írása, akinek legutóbbi cikkét ITT olvashatjátok.

Kiégés és karrierváltás 40 felett

Tavaly télen folytattam egy kis önismereti terápiát, megerősítésre is vágytam, útkeresés is volt bennem, meg valahogy semmi sem volt a helyén.

Lett belőle végül konkrét változás is bizonyos területeken, illetve elhatározás meg jó adag bátorság a munkafronton.

Megpendítettem, hogy másképp szeretnék dolgozni, vagy szünetet tartani, vagy más munkarendet szervezni. Gondolom, akkor jöttem rá, hogy én ebből a világból ki akarok szállni, nem mintha tudtam volna, hova. Jó alkalmat adtam viszont a hierarchiában kettővel felettem levőnek, hogy végre belenyúljon a kicsi, magának való, de kiválóan teljesítő magyar menedzsmentbe és behozza a neki megfelelő szemléletű szakembert.

Adott ráadásul egy meglehetősen ironikus csavart az ügynek, hogy a deklaráltan családbarát cég (oklevéllel meg minden)

a kirúgást tartotta jó válasznak arra, hogy a kétgyerekes, egyedülálló vezető beosztású anyuka időt kér…

Szerintük ugyanis az idő nem oldotta volna meg a dolgot. (Meg kell hagyni, végül ez igaz is lett volna, de ezt ők nem tudhatták akkor.)

Nem gondolta senki

A főmufti viszont nem számolt azzal, hogy konok vagyok, nem futok el ijedten, hogy konfliktus nélkül felszabadítsam a helyem.

Nem gondolta azt sem, hogy a közvetlen környezetem ennyire kitart mellettem és a távozásom majd egy kisebb válságot kavar, meg hogy nem is olyan egyszerű a megfelelő embert behozni. Mindenesetre, lassan haladt a folyamat, és több mint fél év telt el a cég és a csapatom előtti titkolózással, míg bejelentettük a változást, majd,

hogy minden zökkenőmentesen menjen, még közel 3 hónapot töltöttem a pozíciómban.

Szóval végülis 3-4 hónap telt el a belső tipródással, hogy mi is van velem, majd 9-10 további hónap, amíg már lett valami és mindennap azzal a tudattal mentem be dolgozni, hogy ki vagyok rúgva.

Összességében jó hosszú, fura, lelkileg nehezen kezelhető időszak volt.

Időzítés

De akkor azt még hittem, sima ügy, mivel tudom mi történik. Kontrollálom. Tudom, mire számítsak, csak az időzítés a kérdés.

Sőt, erkölcsi fölényben vagyok, hiszen látványosan mellettem a helyi csapat, mindenki tudja, hogy ez az egész eljárás etikátlan és hát, maradjunk abban, hogy nem profin kezelt.

Na, ehhez képest akkora kiégés lett belőle hogy csak na!

2013-ig én is azt gondoltam, hogy ez az egész menedzserbetegség duma annyira gáz, ilyen nincs is, mekkora fellengzősség már. Akkor volt egy kemény időszak, a végén sírógörcsökkel.

Jól megfogadtam, hogy soha többé nem hagyom, hogy ilyen helyzetbe kerüljek.

Hát nem is volt ugyanolyan, de mégis megviselt. Azt gondoltam ugyanis, hogy ez más lesz, tök jó emberekkel vagyok körülvéve, szépen kitalálom, hogy mennyire teszem bele magam a munkába, úgy, hogy az elég legyen, de kellőképp laza. Lesz időm kigondolni, hogy mit fogok majd csinálni. Előre tudok tervezni.

Életemben először egyben vettem ki a nyári szabadságomat, szélnek eresztettem a babysittert, hiszen ezt a kis időt, míg dolgozom majd megoldjuk, rugalmas munkaidő, home office, ahogy azt minden „kötelező” szakirodalom írja.

Aha. Aztán nem pont ilyen laza lett az egész.

Kötelességtudat

Sokszor szinte emberfeletti erőt kívánt, hogy a csapatom előtt ne essek szét, és ne is az erőlködést lássák rajtam, ehhez már túl jól ismertek.

Még mindig hajtott a kötelességtudat, hogy amíg itt vagyok, nem hagyhatok senkit cserben, mert végülis még pozícióban vagyok, azért fizetnek, hogy mindent megcsináljunk.

Folyton rohantam, hogy segítség nélkül megoldjam a kisiskolás gyerekekkel a napi teendőket, edzések stb, (a munkahelyem egy órányi van otthontól, így a „veszett” idő jelentős).

De még mindig hittem, hogy kontroll alatt van a folyamat, mindezek ellenére.

Aztán a szokott kapkodás a bejelentés körül, a szervezetlenség, a döbbenet, az indulat, a ragaszkodás olyan érzelmi cunamit hozott, hogy hetekig én sem tértem magamhoz. Eltartott egy darabig, mire elcsitultak a hullámok, miközben a közös megegyezésről is tárgyalni kellett.

Miért is csináltam mégis végig?

Nem tudom, sok minden benne volt. Először még olyan távolinak tűnt – a főnököm sokáig nem is hitte el, hogy ebből bármi is lesz. Aztán sajnos a konokságom. Én ugyan nem állok fel, ha már így üzenget a fontos ember, akkor álljon bele, tessék, rúgjon ki, ha tud!

Vagy a csapat miatt, akik építettek rám. Vagy azért mert én profi vagyok, ezt is simán végigcsinálom. Nomeg, persze, nem vagyok álszent, benne volt az is, hogy ha közös megegyezéssel jövök el, végkielégítest kapok, így jó pár hónapot és biztonságot nyerek.

Addig meg takarékoskodom.

De igazából azt hiszem csak az időt húztam, mert azt már tudtam, hogy ezt nem tudom, és nem is akarom már így tovább csinálni.

A multi cégek arctalanságát, a politikát, az üres szavakat, a fióknak készülő elméleti prezentációkat, a nemzetközi önfényező megbeszéléseket, az ígéreteket, ezt az egész alternatív valóságot az elefántcsonttoronyban.

Vagy simán csak kiégtem

Vagy életközepi válság.

Vagy ez mind egyszerre.

De annyira, hogy én a para-gép, a bizonytalanságot és sodródást nem tűrő control freak mindennel szembemenve azt mondtam, hogy oké, nem baj, valami majd lesz.

És akkor egyszer csak ott volt, hogy most már tényleg vége, csak az átadás-átvétel van hátra. És akkor, és csak akkor tudtam elkezdeni előre nézni, és hiába mentek el hónapok, hogy majd felkészülök….

A coach és én

Tudtam, hogy egyedül nem fogok mindenre választ találni, így karrier coach-csal kezdtem dolgozni.

Dolgoztam már coach-csal korábban, de nem volt kimondottan eredményes, jókat beszélgettünk, egy-két gondolatot elraktároztam, végül  semmi megfogható nem történt. A karrier coaching viszont nagyon más volt. Konkrét eszköztárral dolgoztunk, átnéztük az egész eddigi karrierutam, képességeim (nemcsak munka!), feltérképeztünk sok-sok lehetséges irányt, rövid és hosszú távú lehetőségeket.

Melós volt! Nagyon. Menetrendet határoztam meg a segítségével magamnak, hogy kb. mikor, mivel foglalkozzak. Féltem ugyanis attól, hogy a „nagy semmiben” egyrészt elúszik az időm, másrészt pánikba fogok esni – nagyon hamar.

A pszichológiának, a coachingnak, és mindenféle önismereti, önfejlesztő terápiának – életvezetési tanácsadásnak – nagy a divatja manapság, és sajnos úton-útfélen feltűnnek olyan botcsinálta szakemberek meg önjelölt sztárok, akik kellő hozzáértés vagy tapasztalat nélkül működnek, és elég komolyan rontják ezen szakmák hitelét.

Segítség

Én vallom, hogy a jó segítség, kellő időben, nagyon fontos, ezekkel élni kell, ezeket igénybe lehet és kell venni.

Talán ez a segítség, és azóta is nagyjából rendszeres beszélgetés sorozat teszi (meg persze a barátaim), de én most papíron 3, gyakorlatban 5 hónapja nem dolgozom, és bár még mindig nem tudom, hogy mikor, hol, mit fogok csinálni, de tök jól vagyok.

Eddig még nem ütött be a pánik, pedig abban elég jó vagyok.

Mi lesz, ha felélem a tartalékaimat?

Mi lesz, ha annyira kiesek a munkapiacról, hogy már soha, sehova nem fogok kelleni?

Mi lesz, ha nem fogom tudni megérezni, kitalálni, hogy mi való igazán nekem, és mit is akarok én igazán?

Mi lesz, ha nincs más alternatíva, csak visszakullogni a multik világába, és ha nem fogok tudni már betagozódni?

Egyáltalán, mit keresek én ennyi idősen a munkaerőpiacon?

Persze, hogy vannak álmatlan éjszakáim, amikor ezek felerősödnek, de közben annyira a hátam közepére kívánom a munkát, hogy lassan már inkább az az aggasztó.

Egyrészt, mert eddig sosem 8 órában dolgoztam, és nemcsak mert muszáj volt. Annyira a létem része volt, annyi mindent felépítettem a közel 20 év alatt, olyan szép, egyenletes volt a karrierem, hogy akkor most ez… ez a motiváció vesztés, vagy mi… egyszerűen ijesztő.

Nem tudom eldönteni, hogy ez még csak a felgyűlt fáradtság, egy alábecsült kiégés, vagy ennyire biztos, hogy vissza oda – ahol eddig – na oda nem, ellenben nem nagyon ismerek még mást.

Mindenesetre addig is, amíg megvilágosodom, elfoglalom magam, próbálom behozni minden lemaradásomat, pipálom a képzeletbeli és konkrét listáimat, beiratkoztam egy iskolába, sokat vagyok a gyerekeimmel, többet tudok a barátaimmal találkozni, van időm sportolni, szakkönyveket olvasok, meg lakásfelújítok, hogy külön szobába költöztessem a kiskamaszaimat.

Idő

Tudathasadásos állapot egyébként. A józan ész azt mondja, hogy max egy év.

Ennél hosszabb kihagyást, pláne bizonytalankodást és eltévelyedést a munkapiac nem bocsát meg. Különösen nem 40 év feletti nőknek.

Nadeközben… ha most nem hagyok kellő időt magamnak, akkor, hogy kiderül ki, hogy az a kb. mégegyszer ugyanennyi időt hogyan töltöm el a nyugdíjig? Az igazság az, őszintén bevallom, egy kicsit úgy is érzem, hogy ez most nekem jár.

A pihenés, a feltöltődés, a rohanásmentes gyerekezés, a másfajta szellemi munka, az INSPIRÁCIÓ, így nagy betűvel.

És nemcsak nekem, ez igenis mindenkinek kellene, hogy járjon

Én mindenesetre igyekszem kihasználni most ezt az időt, annak ellenére, hogy már az elején voltak ellendrukkerek. Amikor megkérdezi, mit fogsz csinálni, látod a szemén, hogy mit gondol. Elég vicces figyelni egyébként.

Van az irigykedő, de jó, hogy megteheted, legszívesebben én is.

Aztán van az értetlen, aki azt gondolja, hogy tuti valami unatkozó, jómódú feleség vagyok,

és még vicceskedő megjegyzést is kaptam, hogy ha elkezdek szakácskönyvet írni, akkor majd azért aggódni kezd.

Azóta, hogy nem dolgozom, folyamatosan ez van. Mi van Veled, hogy vagy, keresel, alakul már valami? Neeeeem? Jaj, szegény. Ja, hogy nem is keresel??? MI?

Jól vagyok, köszi

Nem, egyelőre nem keresek. Hagyok magamnak időt.

A legszomorúbb, hogy nem a pihenést irigylik, hanem a bátorságot, hogy ezt fel merem vállalni.

Hogy nem kötök egyelőre kompromisszumot. (Én meg nem kötöm senkinek az orrára, hogy lehet, hogy az lesz a vége, meg egy óriási orra esés, a lottón ugye azóta sem nyertem.)

Mondjuk, asszem sokan simán csak azt gondolják, hogy megbolondultam.

És – fene tudja, lehet, hogy nekik van igazuk.

Fotó:pexels.com