Amikor szeptember másodikán hajnali hét órakor a Fiam, Akit Nem Vettek Fel az Egyetemre 12 év után először anyai csesztetés nélkül önszántából jelent meg a konyhában a sonkás szendvicsek és félig befont hajak káoszában, majd drámai hangon bejelentette,

Mama, én ma iskolába akarok menni,

szívemet elöntötte a káröröma szomorúság, és dühösen vágtam szenvedő arcába, kár, hogy nem jutott ez akkor az eszedbe, amikor jobb sorsra érdemes középiskolai tanárok idegeinek cincálása helyett még teperhettél volna egy sikeres felvételi reményében, megsimogattam a buksiját, és visszazavartam az ágyába. Salát Luca írása.

Aztán nemsokára, túl az évkezdési sokkon ránk virradt a nap, amikor a kölyök az otthoni seggvakaró üzemmódból átpörgette magát az időtöltés társadalmilag elfogadottabb formájába, és munkába állt.

Én pedig lassacskán hozzászoktam, hogy a szokásos négy uzsonnás doboz helyett már csak hármat tömök tele kajával.  A dolgozó gyerekem ugyanis

nem kért többé a szendvicseimből, mert azok ehetetlen szarok.

Ezzel a ténnyel az elmúlt 12 évben nem volt szíve szembesíteni, mert úgy érezte, túl rozoga állapotban vagyok, de most már nem bír tovább élni mindennapi hazugságaink súlya alatt. Mellesleg már nem csóró lúzer, hanem van pénze kaját venni magának.

Nesze neked anyai kompetenciaérzés, még egy rántás a foszladozó köldökzsinóron.

Életemben először vagyok dolgozó ember anyukája.

Régen úgy gondoltam, hogy amikor ez a szörnyűség megtörténik, akkor már nagyon öreg és szomorú leszek. A nagyon öregség határeset, a szomorúság viszont felesleges túlgondolása az Élet Megy Tovább méltán népszerű közhelyének.

Leginkább azért nem süllyedtem el az anyai önsajnálat bugyraiban, mert roppant szórakoztató látványt nyújt a melósruhába öltözött fiam, ahogy hajnalonként zord pofával munkába indul a darusautók és úthengerek közé, hogy olyan dolgokat méricskéljen, amelyek kiszámolása talán még a Pithagorasz tételénél is bonyolultabb.

És ez még nem minden.

Amikor hazaér a melóból, akkor egy rakás olyan szociálisan adaptív életjelet produkál, ami legmerészebb álmaimat is felülmúlja. Számos, az elmúlt évek keserű tapasztalatai alapján nehezen értelmezhető, ám annál reménykeltőbb epizód szövi át hétköznapjainkat:

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

Kijön a szobájából. 

Akkor is, amikor nem táplálék után vadászik. Néha napjában többször is.

Beszél hozzám.

Még nehezen értem inkább morgásra, semmint emberi beszédre emlékeztető megnyilvánulásait, de a lelkem mélyén érzem, hogy ezek őszinte, érdek nélküli énközlések,

például a hűtőszekrényről, amit a szobájába fog venni, hogy senki se zabálja el előle a kaját,

vagy a három szőke szőrszálról az állán, ami minden kétséget kizáróan egy nagyon menő szakáll reményteljes kezdeménye.

Bocsánatot kér.

Amikor a gyerekszobában kosárlabdázás közben szétbombázta a húgai által napokig építgetett Lego várost, a saját füleimmel hallottam, ahogy bűnbánóan sóhajtozik,

Jaj, bocsánat, nem akartam szétrombolni ezt az izét, amilyet egyébként csak béna kisköcsögök építenek.

Törődik a testvéreivel.

Néha a szobájába is behívja őket, hogy ellensúlyozva a waldorf intézményeket körbelengő álszent rózsaszín világot, a számítógépen megtanítsa őket zombikat gyilkolni vagy egyszerűen csak az X faktor előselejtező végtelenített lejátszásával pusztítja a családi agysejtállományt.

Részt vesz a családi programokon.

Tegnap például eljött velünk kirándulni. Ez túl friss traumaesemény az életünkben, még nem tudok róla beszélni.

Bevásárol és vacsorát készít a családnak.

A főztje változatos, de néhány alapelem mindig visszaköszön. Ilyen a teszkógazdaságos tejszínhab, a sajtos-tejfölös chips, a gumicukor, a kóla és az energiaital.

Törődik anyai aggódó szívemmel.

Amikor éjszakánként hazajön a kocsmából, sosem mulasztja el, hogy a szobámba osonva felrázzon álmomból,

Mama, mama, ébredj fel, mert most már nyugodtan aludhatsz, nem kell aggódnod, hazaértem

Olyan házibulikat rendez, ahol nem hívják ki a szomszédok a rendőrséget.

Ez mondjuk inkább bizonyítja a szomszédok fejlődőképességét, semmint az övét, akik, úgy tűnik, az évek során beletörődtek a megváltoztathatatlanba.

OLVASTAD MÁR?  Még hány tragédiának kell megtörténnie?

Tervei vannak.

Meg akar tanulni állva aludni.

Mielőtt hozzánk költözteti az otthonából kitagadott barátját, megkérdezi tőlem telefonon, hogy ugye hozzánk költöztetheti az otthonából kitagadott barátját?

Felvállal a barátai előtt,

s büszkén vezet be szociális kapcsolatrendszerébe. A múltkor például

integethettem a képernyőn keresztül a pajtásainak.

Új ismeretekre tesz szert.

Például megtanult a hátával fingani. Ez az általános iskola alsó tagozatán népszerű hónaljpuki továbbfejlesztett változata. A művelet lényeges eleme a parkettán elnyúló meztelen felsőtest szakszerű mozdulatokkal kivitelezett vonaglása.

Hízik, mint a disznó.

Ez azért jó, mert amikor vénséges és szottyadt testemre tesz kritikus megjegyzéseket, akkor én csípőből vághatom vissza, hogy

az enyém öreg, de legalább nem dagadt.

Lehet tőle pénzt kölcsön kérni.

Nagy mázli, hogy az ő kezdő jövedelme magasabb, mint az én sokévtizedes munkaviszony utáni négydiplomás fizetésem.

Attól sem kell aggódnom, hogy rossz társaságba keveredik.

Baráti körét csupa nagyreményűegyetemista alkotja. Ez azért van így, mert a gimnáziumi osztályából rajta kívül mindenkit felvettek egyetemre, így ő az egyetlen, aki rossz példájával veszélyt jelenthet a többiekre.

De ez nem az én gondom, aggódjon a kölyke elkallódása miatt a többi anya. Höhö.

Most már biztosan tudom, amit eddig csak sejtettem: az érettségi utáni felvételi kudarc kész főnyeremény a gyermek kiegyensúlyozott felnőtté válásának szempontjából.

Tapasztalt anyaként üzenem minden érettségi előtt álló fiatal szüleinek: No egyetem, no para, csak turbófokozatra kapcsolt személyiségfejlődés!

Ha szeretnél beszélgetni Lucával, gyere el csütörtökön az Anyapara kiscsoportra. ITT tudsz regisztrálni.

Oszd meg a véleményed velünk!