Július vége örömünnep a frissen érettségizett családok életében. Ekkor válik valósággá a remény: nemrég még pelenkában totyogó gyermekünk szeptembertől egyetemistaként válthatja valóra legédesebb anyai álmainkat. Már akiét. Salát Luca írása.

Mert gondolom, léteznek olyan családok is, akik nem annyira boldogok, hiszen a kölykük arcpirítóan alacsony pontszámával egyetlen egyetem minimumkövetelményeit sem ugrotta meg.

Az ő savanyú képük azonban cseppet sem nyilvános, hiszen bánatos posztjaik: “Értesítjük, hogy az Ön pontszáma nem érte el a felvételhez szükséges ponthatárt” nem virít a facebook oldalon.

Ezért aztán szemlesütve sunnyogok munkahelyen, baráti körben, kozmetikusnál a büszke anyák spontánul összeverődött társaságában. Érthető módon ők nem rejtik véka alá, hogy immár egyetemista gyermekek boldog tulajdonosaivá váltak.

Gratulálok, álmélkodom, lelkendezem, közben pedig csendben fohászkodom, nehogy valamelyiknek eszébe jusson, hogy az én fiam is most érettségizett.

Sajnos kizárólag szociálisan érzékeny asszonyok társaságában mozgok, ezért aztán valaki mindig érdeklődve fordul felém,

És a te fiad melyik egyetemre megy?

Gyakorlom, de még csikorog a lazának szánt, félvárról odavetett mondat,

Az én fiamat nem vették fel sehova…

Megfagy a levegő, lehervad a mosoly. Nyelvünkből hiányzik az ilyenkor bevethető társasági szófordulat, ezért a kínos csendben én kezdek szánalmas nyökögésbe…

Jót tesz majd neki, ha érik még egy évet…

Az a gyerek, aki egy betűt se tanult az érettségire, ne álmodozzon egyetemről, most majd tanul a kudarcból…

Örülök annak, hogy legalább leérettségizett…

Én is hallom, hogy minden szavam siralmas mentegetőzés. Ettől aztán elönt az ismerős érzés, ami akkor költözött az életembe, amikor a fiam születése után a baromarcú doktornő benyögte,

Anyuka, a babával valami baj van, nem tudjuk mi a gond, de az biztos, hogy nem való az egészséges újszülöttek közé…

Azóta megtanultam, hogy van egy olyan gyerekem, akivel mindig valami baj van, mert sehogy sem illeszthető a sztenderd paraméterek közé.

És attól, hogy ő kilóg a sorból, az én anyai normalitásom is megkérdőjeleződik. Bárhogy teperek, én csak egy kívülálló zombi vagyok a Rendes Anyák Társaságában.

Ha nem én lennék az anyja, azt gondolnám,

Szegény gyerek biztos azért ilyen idióta, mert pszichológus az anyja Egyéniség ez a gyerek, lenyűgöző,ahogy két lábbal tiporja a társadalmi normákat!

De az anyja én vagyok. Ezért aztán marad a para. És a bullshit remény, hogy

az egyezményes társadalmi kritériumok megugrása nélkül is lehet boldog életet élni.

Szorongásaimat lelkem mélyére gyűrve döntöm el, hogy kiállok mellette. Már ha hagyja. Nem vagyok benne biztos, mert nem beszélünk róla.

Annál többet beszél róla a rokonság.

Nálunk minden nagyszülőnek doktori címe van, nem kérdés, hogy magasak az elvárások és hatalmas a pánik az elkallódni látszó unoka láttán. A család foggal-körömmel küzd fekete bárányáért. És ahogy nézem a kölyök rezzenéstelen pofáját, amivel nagyszülei unokabasztató tevékenységét tűri, a kétségbeesés mellett elönt az iránta érzett büszkeség.

Amire én gondolni se mertem 19 évesen, ő most megteszi: két lábbal tiporva a családi hagyományokat, nem teper egy szaros diplomáért.

Évtizedek alatt mélyre ásott lázadásomat most anyatigris üzemmódba pörgetem át, s magamból kikelve üvöltöm a fiam helyett,

hagyjátok békén a gyerekemet,

takarodjatok az életünkből,

vegyétek tudomásul, hogy nem az egyetem az egyedül üdvözítő út…

Hisztérikusan tiltakozom a szemellenzős értelmiségi gőg ellen, ami negyven plusszosan inkább szánalmas, semmint hősies cselekedet. A kölyök persze ezt is leszarja. Nem kér az én szövetségemből sem.

Talán érzi, hogy küzdelmem nem róla, hanem a saját nyomoromról szól.

A szobájába sompolyogva könyörgésbe kezdek, bármit mondhat, én majd képviselem az érdekeit, csak böfögje már ki végre, mit akar…

A hosszú, néma csöndben hallom, ahogy kattog az agya. Még nem mond semmit, de nekem derengeni kezd, hogy magam mentem a pofonért. Az is leesik, hogy a válasz rég készen van, csak kicsit még élvezi a vihar előtti csendet,

Mama, én kaszkadőr leszek. Ősszel indul egy képzés…

Várom a nevetést,

 Csak vicceltem, nehogy bevedd!

Persze semmi ilyesmi nem következik. Már tudom, hogy ezt megint megszívtam. A fiam nem kér a támogatásomból, és egy olyan életet választ, amiben naponta kockáztatja az épségét, maradék éveim legfőbb tevékenysége pedig az érte való aggódás lesz. Nem mintha új érzés lenne, ezt gyakorlom, mióta megszületett. Eddig mondjuk azzal álltattam magam, hogy ha felnő, akkor vége lesz a ronyózásnak. Sebaj, nagy levegő, s új lendülettel kezdem el ízlelgetni a mondatot, amit

Az én gyerekem most csinálja a neurológusi szakvizsgát az orvosin, és a tiéd mivel foglalkozik?

kérdésre hamarosan  válaszolni fogok,

Az én fiam kaszkadőr

És kiver a jeges verejték.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!