Egyes életkori szakaszok természetes velejárója az idegtépő szorongás: ilyen a nyolc hónaposok szeparációs szorongása és a vénebb ovisoknál tapasztalható ronyóhullám. Ezekbe legfeljebb a szülő őrül bele, a gyerek köszöni szépen, jól van. Ha egyébként minden oké, szeretettel, türelemmel, látszólag sehová sem vezető beszélgetésekkel, halálosan unalmas szerepjátékokkal, mesék szövögetésével viszonylagos épségben túl lehet élni ezeket az időszakokat. Salát Luca írása.

Amikor a szorongás pikk – pakk megoldóik

Akadnak szorongást keltő élethelyzetek is. Ha egy aggódó szülő megkeres, hogy a gyereke újabban vinnyogva csimpaszkodik rajta, esetleg retteg a haláltól, legtöbbször kiderül, hogy nem rég lépett le apu, nagyi pedig a kórházban van. Ilyen esetekben az lenne a gáz, ha a gyerek nem reagálna a krízisre.

Tapasztalatom szerint ilyenkor a pszichológus nagy sikereket zsebelhet be.

A szakembernek sokszor felesleges túlbonyolítani a helyzetet. Kollégámat a szülők gyerekük éjszakai alvászavara miatt keresték meg. Hiába vizsgálta a gyereket, lelkileg okénak találta. Megóvta a beégéstől az egyik szülői konzultáció, amikor véletlenségből kiderült, hogy

vacsorához a gyerek kólát vedel.

Miután pszichológusi tanácsra a kólát lecserélték tejre, a kissrác alvási gondjai megszűntek. Ennyit a mindenható pszichológiáról.

Egy másik eset: ovipszichológus koromban foglalkoztam egy ötéves kisfiúval. Az óvónénik arról panaszkodtak, hogy a gyerek sunyi, szemtelen, és agyfaszt kap minden feladathelyzettől. Az anyuka leginkább szorongásos tünetekről számolt be. Néhány találkozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a fiúcska normálisabb bármelyik saját kölykömnél.

A tünetek mégsem szűntek, sőt a gyerek pechemre tikkelni kezdett. Rohadtul nem értettem, mi van. Szerencsére az anyukának volt annyi esze, hogy

fiát átíratta egy másik csoportba, másik pedagógushoz. A tünetek egycsapásra megszűntek.

Nem vagyok büszke elfuserált szakmai fellépésemre: a csoportban hospitálva az első pillanatban látnom kellett volna, hogy az óvónéni és a kisfiú kölcsönösen utálja egymást. Egyetlen mentségem, hogy ekkortájt még zöldfülű pszichológus voltam.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Néha pedig tényleg baj van

Szeparációs szorongásról akkor beszélünk, ha a négyévesnél idősebb gyerek szorong, mint az állat, és kétségbeesetten tiltakozik, amikor édesanyjától, vagy megszokott környezetétől bármilyen rövid időre, bármilyen ismerős helyzetben el kell szakadnia.

A szeparációs szorongás jellemzően az anyával való kölcsönös függőségen alapul, valamiért anyu is abban a helyzetben van, hogy – bár már rühelli, hogy kölyke szüntelenül a seggébe liheg – mégis szükségük van a kóros kapcsolatra.

Ennek oka lehet, ha például apu lelép egy másik nővel, esetleg egyszerűen csak az anyai szerep bizonytalansága fordul át beteges kötődésbe. A szeparációs szorongás prognózisa jó, egy nálam kevésbé csapnivaló szakember csodákat tud művelni.

Míg a szeparációs szorongást a szeretett személy elvesztésétől való félelem jellemzi, a teljesítményszorongás magának a szeretetnek az elvesztésére vonatkozik.

Ez nem lámpaláz

Jellemzően iskoláskorban tűnik fel a környezetnek. Az egészséges lámpalázzal ellentétben ebben az érzésben semmi intellektuális izgalom nincs,

az egyetlen cél a kudarc elkerülése.

Elsőszülötteknél és lányoknál gyakoribb állapot. Szülővé váláskor nagyobb a para, az igényesség és a precizitás, lányok esetében pedig jó eséllyel szigorúbbak az elvárások. Javítani a helyzeten lehet, de a személyiség alapjaiban nem változtatható meg.

A pszichológus számára a teljesítményszorongó gyermek igazi kincsesbánya, ugyanakkor csodákat nem tud tenni.

Fontos, hogy a család azokat a szokásait, értékeit, normáit elhagyja, melyek összefüggésben állhatnak a ronyózással.

A szülők tanuljanak meg jókor, jól bátorítani, a dicséret mindig konkrét és azonnali legyen, s az sem árt, ha gyereküket nem versenyistállóba száműzik egy véreskezű vadállathoz. Valószínűleg a teljesítményszorongó gyerekeknek tuti hely lehet egy waldorf intézmény, annak ellenére, hogy jellemzően nem erősségük a spontán kreativitás.

OLVASTAD MÁR?  Még hány tragédiának kell megtörténnie?

Amikor mindentől parázik

Valószínűleg a legpocsékabb a helyzet generalizált szorongás esetében. Ilyenkor a gyerek helyzettől függetlenül mindentől parázik: állandóan aggodalmaskodik, izzad a tenyere, fáj a feje, rágja a körmeit, nem bízik abban, hogy bármi is sikerülhet neki az életben,

állandó feszültségben él konkrét okok nélkül, a kölyök nem más mint egy romhalmaz.

Ha tényleg nincs szerencséje, s nem kerül szakemberhez, esetleg nagyon súlyos a helyzet, jó eséllyel felnőttkorát is rettegésbe fogja tölteni. Ami persze nem akkora baj, de azért mégis…

Saját családomban a generalizált szorongás a divat. Köszönjük, egész jól vagyunk. A dolgok jelenlegi állása szerint úgy tűnik, hogy négy gyerekemből mindössze kettőnek adományoztam tovább a családi hagyományt. Ráadásul amikor elsőszülöttemnél felismertem a tüneteket, azonnal rohantam a pszichológushoz. Mázlim volt, egy zseniális nőbe botlottam, aki két év alatt kikupálta a fiamat. Ma már majdnem olyan a gyerek, mint más normális kamasz.

Tapasztalataim szerint a kőkemény szorongással felesleges harcba szállni: valaki vagy parás vagy nem. Viszont elég jól együtt lehet vele élni.

A boldogság kulcsa valószínűleg nem a szorongástól való végérvényes megszabadulás. Nagy eséllyel mi maradunk alul.

Egyszer egy könyvben (valami kognitív szemléletű írás, a címét már rég elfelejtettem) azt olvastam, hogy

a szorongást meg kell szelídíteni, sőt, célravezető összebarátkozni vele.

Amikor feltűnik, úgy érdemes köszönteni, mint egy rég látott, jó ismerőst. Isten hozott kedves Szorongás, már oly rég nem láttalak!

(Azokért a gondolatokért, ami nem saját termék, hálás köszönet Ranschburg tanár úrnak.)

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!