Életem egyik – sokáig magam előtt is szégyellt – mindennapi momentuma, hogyha fáradtnak érzem magam, lefekszem délután aludni. Nem csupán a hétvégékre gondolok, hanem a hétköznapokra. Hétfőkre, keddekre és péntekekre, ahogyan épp alakul. Kárpáti Judit írása.

Óda, kiáltvány és felmentő üzenet a délutáni alvás szerelemeseinek

Gyerekkori emlékeim közé tartozik, ahogyan látom apámat elvonulni egy-egy délutáni alvásra. Ebben nőttem fel, szinte természetes volt ez, miközben anyám például a mai napig nem híve az effajta pihenésnek, nem szereti a napközbeni szunyókálást.

Felnőtt koromra teljesen egyértelműen látszott, hogy apámra ütöttem, sokszor éreztem azt a munkahelyeimen, ahol épp dolgoztam, hogy ha azonnal nem pihenhetek kora délután, elpusztulok.

Sóvárgással gondoltam egy jó alvásra és éreztem, hogy képtelen vagyok bármi produktívat létrehozni ebben az állapotomban. Talán még olyan is előfordult nagyritkán, hogy

fogtam és valamilyen ürüggyel hazamentem, mert annyira kimerültnek éreztem magam.

Teltek az évek és eljutottam odáig, hogy már nem kellett egy munkahelyen, kötött munkaidőben ücsörögnöm, saját magam osztottam be az időmet és a feladataimat. Ami együtt járt azzal is, hogy módomban állt lefeküdni egy-egy délután, amikor rám tört az a semmihez sem hasonlítható, délutáni, ólmos fáradtság.

Évek teltek el úgy, hogy bár nem álltam ellen ennek a késztetésnek, hiszen otthon dolgozva, rendelkezésemre állt tér és idő, mégis mindig maró bűntudat gyötört, amikor engedtem ennek az igényemnek.

Sok idő telt el addig, míg megértettem, hogy ez valóban igény és nem holmi lustaság.

Olyannyira zavart mindez, hogy konkrétan ezzel a problémával fordultam a coachoz, akihez a mai napig járok. Nagyon hamar kiderült persze, hogy

teljesen más dolgok állnak amögött, hogy magamat lustának hiszem és egy komoly, építő folyamat vette kezdetét.

Csak egy egészen kis szelete volt a dolgoknak, de nagyon sokat jelentett, hogy ráébredtem, valójában az emberek többsége „lustább” nálam, ráadásul ők sem lusták.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Szabadúszóként is mindennap hatkor kelek és mivel a férjem viszi a hét jelentős részében a fiunkat iskolába, így hétkor már a gép előtt ülök és dolgozom. Délután egy körül gyakran már a feladataim jelentős részét elvégeztem, nemegyszer az írás által intenzív érzelmi terhelésnek kitéve magam.

Ilyenkor érkezik általában az ólmos fáradtság és most már teljesen természetes, hogy ilyenkor nem küzdök ez ellen. Lenémítom a telefonomat, és általában 35-40 percre beállítom az ébresztőt. Szinte soha nem erre kelek végül, hanem 20-25 perc után magamtól felébredek.

Iszom egy pohár vizet vagy néhány percig nézem az ablakon át a fákat a kertben, majd folytatom a munkát, ha még maradt.

Munkának tekintem egyébként azt is, hogy én vásárolok be a családnak, de azt is, hogy elmegyek a fiamért az iskolába és vacsorát főzök.

Ezért előfordul, hogy már fél háromkor befejezem a munka pénzkereső részét és elindulok elintézni a többi feladatot.

A napjaim nagyjából 50-60 százaléka telik így, a maradék napokon megbeszéléseken, interjúkon veszek részt, néhanapján csak lógok a városban, beszélgetek olyanokkal, akiket kedvelek, de nem a legközelebbi barátaim. Bármilyen furcsa, még ezt is a munka részének tekintem. Ha nem beszélgetnék, lógnék, nem tudnék írni sem.

A sport is ide tartozik, a napi gyaloglás és futás, a heti egy pilates.

Ezek is a munka eszközei, mert egész nap ülőmunkát végezve, hamar kidőlnék ezek nélkül. Ráadásul a gyaloglás, futás, szintén az íráshoz szükséges ösztönző gondolatok forrása.

OLVASTAD MÁR?  Még hány tragédiának kell megtörténnie?

Mindez leírva eléggé spártai életmódnak hat és valóban, a korábbi munkahelyeken töltött évekhez képest, sokkal fegyelmezettebb életstílus.

Gyakran hangoztatom, a szabadság a legnagyobb kötöttség. Megtanulni ezzel élni, önismeretet, rengeteg próbálkozást és az említett fegyelmet igényli.

Mindezek ismeretében kevéssé hiszem, hogy valakiben még felmerül velem kapcsolatban a lustaság gyanúja, és ha hasonló alkat, mint én, maga is fellélegezhet.

Ám ebben a társadalomban megengedni magadnak, hogy a saját tempódat kövesd, és adott esetben lefeküdj, ha elfáradtál még nem gyakori és vállalt magatartás.

Pedig akárhány embert ismerek, mindenkinek más a teherbírása, az alvásigénye, a szabadságvágya és a fegyelme.

  • A férjem, bár 62 éves, lehúz 12 órát egyhuzamban egyetlen ásítás nélkül.
  • Anyám sosem fekszik le napközben és 72 éves létére lenyom egyhuzamban egy zumba órát, egy gerinctornát és egy egyensúlytréninget.
  • Míg én egy interjút követően kifacsarva vonszolom haza magam és meglehet, aznap már semmi másra nincs energiám.

Mert közben folyamatosan figyelek, minden részletet rögzítek, párhuzamos gondolatok cikáznak a fejemben és jóformán már menet közben megfogalmazódik a kész anyag.

Hazafelé észreveszem a nőt, aki épp lehajol és egy másik nő leejtett kesztyűjét felveszi. Közben hallom a zenét az autóban, ami a hétköznapi jelenetet a fejemben leírandó mondatokká változtatja.

Ébrenlétem minden perce munka, amit bár végtelenül szeretek, olyan intenzív, hogy ma már tudom, ha elfáradok délutánra, a lehető legjobb lelkiismerettel, nyugodt szívvel lefekhetek.

Ha van kedved hallgass ránk a lenti képre kattintva. A kikapcsolódásról és a délutáni alvásról is beszélgetünk a legutóbbi adásunkban.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!