Nem tudom, hogy aki nem “negyvenes” annak megvan – e az az érzés, hogy JÚNIUS 15. Hiába volt azóta már sok dátum, mert mondjuk a gyereknek két nappal előtte vége a sulinak, a másiknak pedig egy héttel tovább tart, ez már nem ég be annyira, mint a JÚNIUS 15. Amikor 14 évesen jössz haza az utolsó sulinap után. Bábel-Szücs Szilvi írása a júniustizenöt érzésről.

Pontosan olyan érzés, ami azóta is bennem van amikor valami hosszú munkának vége van és leadtam.

Vagy amikor kapok egy jó hírt egy sokáig várt leletre, vagy néha futás után, de mivel az rendszeres már tizenéve, ezért itt ritkán adatik meg a “júniustizenöt érzés”. De emlékszem az egyetemi vizsgák után is megvolt és mindig arra gondoltam, hogy ez pont olyan, mint akkor.

Június tizenötödikén.

Olyan érzés, mint amikor minden mindegy. Úgy járok – kelek az utcán, mint aki megcsinálta! Igen. Vége. Szabadság van. Béka van. Nyugi van. Eldobom a táskámat, kidobom a füzeteimet.

Csak párat tartok meg, ami kedves nekem, a többivel kíméletlen vagyok. Hulljon!

Azért írtam le ezt nektek, hogy emlékezzetek.

Emlékezzetek arra a nyár előtt, hogy ti is voltatok kamaszok, akik kurvára örültek, hogy SZABADSÁG van. Hogy vége. Engedjétek egy kicsit szabadabbra őket. Próbáljatok megbízni bennük és ne tervezzétek agyon a nyarukat. Nem kell.

Engedd el.

Vagy leaglább próbáld meg elengedni.

“Ide figyelj, odahaza volt nekünk a kertben egy magas diófánk. Nehéz volt rá fölmászni, a törzséről visszacsúsztam, mindig lehorzsoltam a térdem. De én nagyon szerettem a fa tetején üldögélni, egy nap többször is fölmásztam rá. Aztán egyszer a nagyanyám meglepett egy kislétrával, odatámasztotta a fa alá, kényelmesen fölsétálhattam rajta, akár a lépcsőn.

Néhányszor kipróbáltam, aztán bevittem a kislétrát a fészerbe.

Szegény nagyanyám nem értette, de te érted, ugye?” Janikovszky Éva

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!