A kamaszkort sokszor csak a kamaszoknak tulajdonítjuk. Ők azok, akik „megváltoztak”, akiket éppen nem érdekel semmi, nem motiváltak, keveset beszélnek, viszont annál többet mobiloznak. Nagyjából ennyi. De ki beszél a
A kamaszkor az egyik olyan aggasztókitüntetett időszaka életünknek, amit a pszichológusok normatív krízisként emlegetnek. Az évtizedek során több menetrendszerű megbolonduláson megyünk keresztül, ezek közül legdurvább a serdülőkor, illetve az életközépi
Világéletemben fiús anyuka voltam. Mármint abban a 10 évben, amikor csak fiaim voltak.
Ideális esetben a gyermek úgy a dackorszak tájékán elkezd függetlenedni családjától, és 20-25 éves korára eljut oda, hogy elhiszi magáról: életben marad akkor is, ha elszakad a szülői háztól.
A kegyelmi botránynak – legyen bármennyire dühítő és szomorú – egy pozitív hozadéka mindenképp van: ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem működik.
Az ember már nem tudja, hogy milyen formában férkőzhet hozzá. Van úgy, hogy kajával csalogatja magához közel a kamasz gyereket (ha az az evős, hűtőnyitogató fajta). Vagy éppen éhezteti, kis
Az egyik legunalmasabb és egyben legmisztikusabb kérdés a KÉSZAHÁZID.
Az alábbi cikket öt éve írtam a középiskolai felvételi előtt pár nappal. Azóta hogy úgy mondjam megtörténtek a dolgok.
Olvasom valahol, hogy az igazi anyaság valami olyasmi, hogy a gyerek (kamasz) jólétét és boldogságát ameddig gyerek, addig magad elé helyezed és a feltétel nélkül szereted, bármit is jelentsen ez.
- Ha 2 munkás 2 nap alatt 2 gödröt ás ki, akkor 4 munkás 4 nap alatt hány gödröt tud kiásni? - Mi van? Nem figyeltem… - Elmondom még egyszer.