Mindenkinek vannak olyan berögzült mondatai, jó szándékú kérdései a kamasz gyereke felé, amelyek minden bizonnyal teljesen feleslegesek vagy éppen egyáltalán nem „hatékonyak”.
A barátom a levelében azt írja, hogy gallyra ment a házassága, elköltözik otthonról, minket, hozzá közel állókat pedig arra kér, hogy a csatolt táblázatban jelöljük, melyik nap tudunk vele időt
Nyakunkon az érettségi. Izgatott szülők és diákok zizegnek a felvételi pontszámok útvesztőjében, úton-útfélen zúdul rám a kérdés: a te fiad hova tovább…?
Egyszer anyám éhségsztrájkba kezdett. Azt mondta, addig nem eszik, amíg apám nem száll be az otthoni munkákba.
A sok bonyolult helyzet mellett – amit generál egy kamasz gyerekkel való élvezetes együttélés – vannak a látszólag egyszerűnek tűnő dolgok, amiket képesek vagyunk túlbonyolítani.
Az alábbi cikket öt éve írtam a középiskolai felvételi előtt pár nappal. Azóta hogy úgy mondjam megtörténtek a dolgok.
Egy hete konstatáltam, hogy megint karácsony. Nem mintha váratlanul ért volna, de akkor is sokkolt. Utálom a novembertől kezdődő „vegyélszeretetbőljódrágát” pressziót mindenhol. Tévében, rádióban, neten, bevásárlóközpontokban, utcán, csapból. Nem szeretem.
Minden gyerek életében eljön az a pillanat, amikor már kénytelen figyelembe venni, hogy mások is vannak a világon, illetve, hogy léteznek elvárások, társas normák, amelyeket illik betartani.
Alkoholista apa, boldogtalan anya. Mentális beteg anya, a család túléléséért küzdő apa. Szeretetmegvonás, ha a gyerek „rosszat csinál”. „Katonadolog”, „a kisfiúk nem sírnak”, dühösködésre hidegzuhany.
Válásnál a tucatnyi önsorsrontó kérdés között az egyik, amin a legtöbbet lehet pörögni: