Egyszer anyám éhségsztrájkba kezdett. Azt mondta, addig nem eszik, amíg apám nem száll be az otthoni munkákba.
A sok bonyolult helyzet mellett – amit generál egy kamasz gyerekkel való élvezetes együttélés – vannak a látszólag egyszerűnek tűnő dolgok, amiket képesek vagyunk túlbonyolítani.
Az alábbi cikket öt éve írtam a középiskolai felvételi előtt pár nappal. Azóta hogy úgy mondjam megtörténtek a dolgok.
Egy hete konstatáltam, hogy megint karácsony. Nem mintha váratlanul ért volna, de akkor is sokkolt. Utálom a novembertől kezdődő „vegyélszeretetbőljódrágát” pressziót mindenhol. Tévében, rádióban, neten, bevásárlóközpontokban, utcán, csapból. Nem szeretem.
Minden gyerek életében eljön az a pillanat, amikor már kénytelen figyelembe venni, hogy mások is vannak a világon, illetve, hogy léteznek elvárások, társas normák, amelyeket illik betartani.
Alkoholista apa, boldogtalan anya. Mentális beteg anya, a család túléléséért küzdő apa. Szeretetmegvonás, ha a gyerek „rosszat csinál”. „Katonadolog”, „a kisfiúk nem sírnak”, dühösködésre hidegzuhany.
Válásnál a tucatnyi önsorsrontó kérdés között az egyik, amin a legtöbbet lehet pörögni:
Olvasom valahol, hogy az igazi anyaság valami olyasmi, hogy a gyerek (kamasz) jólétét és boldogságát ameddig gyerek, addig magad elé helyezed és a feltétel nélkül
Négy gyerekkel soha nem dőlhetek hátra, hogy mindenki rendben, vagy legalábbis ezerrel rohan az önkiteljesedés felé.
Egyes életkori szakaszok természetes velejárója az idegtépő szorongás: ilyen a nyolc hónaposok szeparációs szorongása és a vénebb ovisoknál tapasztalható ronyóhullám.