A halk készülődést szeretem

Egy hete konstatáltam, hogy megint karácsony. Nem mintha váratlanul ért volna, de akkor is sokkolt. Utálom a novembertől kezdődő „vegyélszeretetbőljódrágát” pressziót mindenhol. Tévében, rádióban, neten, bevásárlóközpontokban, utcán, csapból. Nem szeretem. Nyomaszt. Drixler Imola írása.

A hangulatát viszont szeretem. Ami belül zajlik. A halk készülődést szeretem.

Adventi koszorút évek óta a srácokkal együtt készítünk. Amikor kicsik voltak, a kis kövér hurka ujjacskáikkal (Igen srácok, az volt. Mindenetek hurka formájú volt. Imádtam.) ragasztották a fenyőkoszorúra a diót, díszeket. Egyedi volt mindegyik.

A legszebbek nekem.

Mára ez a gyertyák felállítása egy szép tálcára korlátozódott, amit körbedobálunk termésekkel. Ez is egyedi, vitathatatlan. Mindig más gyújtja meg a gyertyát és felolvasok egy ehhez köthető történetet. Nem túl hosszút, mert a kamasz monotonitás tűrése csekély és a szeme hamar opálossá válik, az unalom kiül az orcájára. Én azért küzdök.

Adventi naptárat nagyon régen zsákvászonból varrtam és gyönyörű számokkal ráhímeztem a kis zacskókra a dátumokat. Akkoriban még nagyon lelkes, nagyon fiatal és nagyon buzgó voltam.

Mára csak nagyon vagyok.

A fiúknak minden napra belerejtettem pici csokikat. Egyszer próbálkoztam üzeneteket is belecsempészni. Szerintem, jólneveltek a gyerekeim, mert szépen mosolyogtak a papirkákat olvasva, majd összenéztek és furcsán néztek rám. A csoki győzött.

Tavaly, bepróbálkoztam, hogy esetleg ez már elmaradhatna, hisz nagyok ( 16-20 évesek idén), de látva a felháborodott tiltakozásukat, megenyhültem és csokizunk tovább idén is.

Őszinte csodálkozással nézem, ahogy reggel a két nagy lakli még fogmosás előtt caplat a kalendáriumhoz, keresi az aznapi falatot és ujjonganak illetve elkezdenek csereberélni. Ugyanúgy csinálják, mint ovis korukban! Nagyon vicces.

Mikulás várás még mindig van. Évekig szívatott a kisebbik gyerek, hogy nemcsak a Mikkancsnak kell langyos tejet és süteményt rakni az ablakba a kitisztított cipők mellék, hanem Rudolf rénszarvasnak répát vagy mohát. Értitek? Mohát! Én pedig belementem ebbe is, hisz Rudinak is jár a jutifali.

Egyszer elfelejtettem répát venni és késő este szólt az ovisom, hogy akkor moha kell. Megvan az a pillanat, amikor a gyönyörű, ártatlan, nagy szemeivel kétségbeesetten nézz rád a gyerek és neked ott egy pillanat alatt kell eldöntened, hogy összetöröd a lelkét, vagy Mona Lisa mosollyal arcodon veszed a kabátkád és kimész a zordon estébe?

Mona Lisa akkori lelkét nem ecsetelném. Úgyhogy mehettem ki a kertbe és a sötétben zöld mohát kapargásztam.

Majd éjjel szarvas harapást vágtam ki a mohából. Mennyire jó fej voltam! A gyerek két éve mondta el, hogy Ő már ovis korában tudta, hogy ez az egész csak mese. De élvezte és nem akarta elrontani az örömöm.

Tavaly közöltem: nincs többé Mikulás.

Erre vádló tekintettel és elcsukló, pimasz hangon közölte velem a 187 és a 195 centis : „Mama, mi még hiszünk a télapóban! Nem veheted el tőlünk a hitet! Milyen anya az ilyen?!”

Kis görény kölkök. De belázadtam: nincs több moha, nincs répa. Önkiszolgálás van a szarvasoknak. Viszont cipőpucolásnak lennie kell! Ha nincs tiszta cipő az ablakban, nem jön a Mikulás. A deal az deal. Ugye?

Idén is megpróbálkoztam a fiúk lelki nevelésével. Míg vártuk a puttonyost, feltettem a kérdést: mitől érzitek jónak magatokat? Mitől vagytok jók? Az egyik válaszul megkérdezte, hogy most a filozófikus énemmel beszél-e és erre most tényleg válaszolnia kell-e?

A másik közölte, mindig ad borravalót a pultosnak a kedvenc helyén.

Ahogy nőttek a gyerekek, úgy lettem én is egyre lazább.

Addig folyamatosan kontroll alatt akartam tartani az egész ünnep levezénylését. De nem bírtam. Kidőltem, ingerült és ideges lettem és ki vágyik egy sárkánnyal karácsonyozni? Már a fiúk díszítik a fát. Úgy, ahogy ők szeretnék. Ha nekik a merőleges a párhuzamos, az sem érdekel. Gyönyörű lesz a fa. Rájöttem, hogy nélkülem is meg tudnak oldani dolgokat. Ők ezt már sokkal előbb tudták. Nekem kellett ehhez több idő.

24.

Bevezettünk három éve egy új dolgot, amit mind várunk nagyon. 24-én reggel felkelünk és elmegyünk egy nagyon kellemes helyre, ahol végtelen nyugalommal megreggelizünk. De úgy igazán ráérősen és kiadósan. Beszélgetünk, végre van időnk egymásra. Azt a reggelt nagyon szeretem. Az már az ünnep előszele. Az egész város rohangászik fejtvesztve. Mi ülünk békében, mosolyogva és egymással vagyunk már.

Ez az év legjobb reggelije.

Az este finom, jó illatú, bontogatós, társasjátékozós, szeretgélős, kidőlős. A kedvencem a másnap reggel, amikor pizsiben a narancsillatú nappaliban játszunk. Nem kell sietni, csak a mienk az a délelőtt. Forgatjuk a könyveket, a fa mellett kávézunk, bejgli és kalória mindenhol.

Jó tizedszer is megnézni az Igazából szerelmet ; századszorra is Kevint (kamaszokkal hihetetlen élmény!), kitömött rozmárként megfogadni, hogy soha többé még egy szelet bejglit; óriásit társasozni nagy családdal- sok nagykamasszal- barátokkal; nevetni és kívánni, hogy legyen már január…

UPDATE
Hello Anyaparások, újra itt! Idén karácsonykor az akkori srácok már 23 és 27 évesek. Kicsit más lett minden. A 27 éves elvégezte Londonban az egyetemet, ott él, dolgozik. Ez gyökereiben változtatott meg sok mindent a családi dinamikánkban.

Az eltelt évek alatt mind bölcsültünk, meghülyültünk, erősebbek lettünk, elfáradtunk,  majd újra felkeltünk, emberek jöttek és mentek körülöttünk…de a jó öreg karácsony, na, az itt van ugyanúgy.

Adventi naptár még mindig van. Korosztályukhoz illően Legoból. De Star Wars-os. És mint minden hithű Star Wars rajongó tudja: ebből sose lehet kinőni. Minden reggel robottal vagy fénykarddal indul. És röhögéssel.

Mikulásnak nem volt idén dolga az ablakban, cipőkkel. Fiúk Berlinben várták egy Radiohead koncerten habzó sörrel a piros ruhás öreget. Nekem sem volt dolgom, és ezt igencsak szerettem. Nem akarok már répát, süteményt, cipőt az ablakba.

Nyugalmat akarok.

Nagy gyereket ma hoztam el a reptérről, fáradtan érkezett. Ilyenkor két napig csak ájultan alszik és szedi össze magát. Most mindenki alszik, csak én vagyok fenn. Írok és hallgatom a ház különböző pontjaiból induló szuszogásokat, a halk zenét, a kutyát, ahogy álmában vakaródzik és ugat.

Ez a pillanat pont ugyanolyan, mint 25-20-15 éve. Ezek a dolgok nem változnak: gyerekek és kutyák alvás közben mindig ugyanolyanok.

Csendesek, békén hagynak, nem kell őket se etetni-se itatni, nem nyúznak, nem beszélnek, nem akarnak tőled semmit, csak ott vannak melletted békében. Én az anyjuk pedig csak mosolygok és igencsak élvezem ezt.

Ez az év nehéz és sűrű volt, olyan, mintha műtét közben felébresztettek volna. Mindannyian rettenetesen elfáradtunk. Átugranám a karácsonyt idén. Egyenesen egy meleg tengerpartra, ahol nincs hó, nincs hideg, nem kell készülődni, ellenben van meleg, van nap, van jó sok olvasásra váró könyv, lehet írni, aludni és egyszerűen csak lenni.

De ez nem így lesz, úgyhogy marad a vegyünk fát, kell a gyertya, halászlé is legyen, hol a cellux, kiégett az izzó, nincs itthon ceruzaelem, elegem van, jövőre máshogy csináljuk, kacsát akarunk, nem akarok mazsolásat, azt kapsz, ferdén áll, nem érdekel, a kutya a szőnyeg közepére hányt, nem érdekel, mehetünk reggelizni, miért kell mindig rád várni és ezek az örök fényességek.

Én azért mégiscsak azt szeretném, ha egyszer, egyszer már tényleg valaki végre elrabolna egy tengerpartra és átugorhatnánk ezt a halk készülődéses részt.

Fotó:pexels.com