Az van, hogy ennek előtte még sosem volt kamasz gyerekem. Ő az első. Tizennégy és fél éves, fiú. (Van „utánpótlás”, az öccse, akivel majd biztos könnyebb lesz. Hahaha. Érzem ám én is az előző mondatom utópisztikus kicsengését, de mindegy. Nagyon aranyos és okos kisgyerek volt. Persze még mindig az: tudom, hogy olvasod ezeket a sorokat, így most innen is megtudhatod, hogy igen, még mindig nagyon aranyosnak és okosnak tartalak, sőt!

Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az én gyerekemnek „extra” képzésre, edukációra, vagy bármilyen különleges tanítási formára lenne valaha is szüksége.

Nem akartam agyonnyomni mindenféle különórákkal. Az első két évben azért leültem vele, együtt néztük át a füzeteit. Aztán „elengedtem” a kezét, egyrészt azért, mert nem vagyok tanár – se türelmem, se kedvem nem volt újra kijárnom vele a sulit –, másrészt mert többeket is ismerek, akik állami iskolába jártak, és túlélték, tovább is tanultak, boldog, viszonylag normális lelkű, felnőtt és némelyekből még sikeres ember is lett.

Szóval nem akartam waldorfozni, meg különcködni, ráadásul bennem (sajnos) élesen élt az a szocreál felfogás, amit belém nevelt a rendszer, a rendszerben felnőtt szüleim és a közvetlen környezetem, amiben felnőttem, hogy „tanulni, tanulni, tanulni”. Megfelelni az elvárásoknak, és akkor minden rendben lesz.

Én személy szerint végigszenvedtem a nyolc évből a második négyet, nem értettem, hogy lehet Ancsa, a barátnőm ötös mindenből, gyűlöltem tanulni, a matek korrepetálásról bőgve jöttem haza, hogy csak ezt ne. Az érettségit nagy-nagy kínkeservvel, de megcsináltam, egy életre meggyűlöltem a tanulást. Ezeket azzal magyaráztam, hogy bennem van a hiba, biztos „hülyébb voltam az átlagnál”, hiszen ha „Ancsák és Zsuzsák” tudtak kitűnők lenni, én is tudtam volna, ha nem vagyok „lusta és/vagy kretén”, a fiam okosabb, neki sima ügy lesz a tanulás…

A gondok ötödikben kezdődtek, és ekkor kellett volna jobban odafigyelnem.

Továbbra is a legtöbb tantárgyból ötös volt, becsúszott pár négyes, hármas, de úgy voltam vele, hogy ugyan már, fiú, kezd kamaszodni, nem kell színötösnek lennie. A suliban imádták a tanárok (csodás osztályfőnököt kapott), diákok, különös hobbiját, „szakmáját” (herpetológusnak készül) messzemenőkig elismerték, még az igazgató is tudta, hogy ő a „furcsa, hüllős fiú, aki bioszversenyeket nyer”, segítették, tolták előre – egy „sima”, állami iskolában.

Éreztem, hogy a matek nem a kedvence. A matekot velem sem kedveltette meg sajnos senki. Gyűlöltem. Féltem tőle. Gondoltam, ez a matek-fóbia nálunk biztos „családi vonás”.

Abban a pár évben, amíg „gondjai voltak a matekkal”, a tanár mindig átengedte év végén egy hármassal, mert „olyan érdekes előadásokat tartott a hüllőkről az osztálynak egész évben”. A matektanárok évenként váltották egymást – csak remélni tudom, hogy nem a gyerekem miatt, mintegy saját szakmai kudarcként megélve azt, amit az a kölök csinált az órákon…

OLVASTAD MÁR?  A 19 éves (22), aki unta a plafont nézni

Vagyis hát nem csinált, legalábbis az utolsó matektanár szerint, aki „nem nyalta be” a gyerek „inkább beszélek egy fél órát a mérges kígyók mérgeinek kémiai összetételéről, meg az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról egy ötösért” dumáját.

A dolgozat papírjára, ahol egy egyenletnek kellett volna szerepelnie, pedig cilinderes-napszemüveges Slash fejet rajzolt. És akkoriban már hiába küldtem matek különórára, annyi lemaradása volt, hogy a hetedik évet csak egy lepkefing-gyenge kegyelem kettessel zárta (az mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem azért nem tudja a matekot, mert hülye, hanem mert lusta, és négy évnyi lemaradást kéne valahogy bepótolnia).

Nyáron persze alig láttam, akkor is állandóan terepen volt „hüllészni”, meg kutatni, meg pályázatokat nyerni, meg fajokat (pl.: Pannon gyík) menteni, monitorozni, mindenhol volt, csak a matek könyve fölött nem. Kicsúszott a kezemből az irányítás. Ő boldog volt, én gyenge.

Mostanra úgy érzem, eleget hibáztattam magam az elmúlt évekért. Mit tehetek az érdekében, hogy elkerüljem, hogy az állami iskolarendszer a gyerekemet felfalja, megrágja, és gyűrötten kiköpje magából? Vegyük sorra:

  • elgyászolom az összes napot, amikor nem tanultam matekot a gyerekkel. Jó sok napról van szó. Összeadni se tudnám. És nem csak azért, mert annyi affinitásom van a matekhoz, mint egy uborkának a társastánchoz.
  • Pár hét múlva a gyerek megírja a világon valaha írt legszarabb matek felvételijét. Nem csak, hogy üresen hagyja a sorokat, de érintetlenül adja majd be a papírt, ujjlenyomatot se tudnak venni róla.
  • Lehet, hogy év végén meg is bukik. Megpróbálom levetkőzni az ezzel kapcsolatos szégyen-érzetemet és „skarlát-betű” érzésemet, miszerint: „Úúúú, hallottátok, MEGBUKOTT a fia matekból… és pont nyolcadik év végén… szegény…” Ebben az esetben majd nyáron felkészül a pótvizsgára, egy olyan matektanárral, akivel öröm lesz a tanulás.
  • Addig is a gyerek feladata, hogy összeírja az összes alternatív iskolást, ahová szívesen járna, és én ki tudom fizetni a tandíjat.
  • Erősen imádkozunk az Összes Lusta Diák védőszentjéhez, hogy essen meg a szíve a gyereken.
  • Időpontot kértem a Zöld Kakas Líceum Ifjúsági Tanácsadó Szolgálatában. Ha valakik, akkor ők megmondhatják, ebben a nagy sötétségben merre forduljunk. Utolsó szalmaszálON.
OLVASTAD MÁR?  Merjen hazamenni!

Még nincs (hepi)end. Benne vagyunk nyakig a közepében. A fejleményekről beszámolok itt, az anyapara oldalán. Addig is, drukkoljatok, és aki hasonló cipőben jár, annak kitartás:

tudd, nem vagy(tok) egyedüüüül!!!!!

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!