Szeressük őket, ilyen tök egyszerű ez

Olyan nehéz jól megfogalmazni, hogy milyenek szeretnénk lenni, hogy a gyerekeink elég jó szülője legyünk. Milyennek szeretnénk látni anyaként magunkat és apaként a gyerekeink apját. Szembejött velem a wmn-en Dunai Misi írása az édesapjáról Dunai Tamás színészről, aki gyerekkorom egyik művésze, de igazából nem tartozott a „nagy” élményeim közé. Eddig. És nem egy jó színdarab miatt, hanem amiatt, hogy a fia (és vele együtt a testvérei) olyan szépen írtak róla, hogy örökre a szívembe zártam. Bábel-Szücs Szilvi írása.

„Nézem a fotókat, és villannak be azok az intenzív érzelem-emlékek, amiket le sem akarok írni, mert nem tudnám, mert ha leírnám ezeket, akkor sem lenne pontosan az a jelentés, mint odabent.”- írja a cikkben Dunai Misi.

„És tudod, honnan tudom, hogy igazam van? Abból, ahogy az unokáid – egytől egyik mind a hat – rajong érted. Hogy ugyanúgy sikoltozva köszöntenek, ha belépsz, mint ahogy én is tettem gyermekként.”- folytatja.

Az jutott eszembe, hogy vannak ezek a parák, amelyek nyilván „őt” is elérték, meg agyalt rajta naphosszat, és mégis emellett lehet olyan is, hogy közben elég jó szülő tudott lenni. És ezt nem ő állítja magáról…Erről írtunk a napokban, hogy csak ez a lényeg, semmi más.

Tehát a kamaszokkal kapcsolatos “paráinkat” érdemes elhelyeznünk a mindennapos probléma térképünkön. Ez mindenkinek egyéni.

Olyan, mint az egyik magyar találmány a tojástérkép, lásd ITT. Ennek az a lényege, hogy ha összeszorítod a tojásodat labdádat, akkor azt a részt nagyítja fel, ami a “szorításban” van.

Amit fel szeretnél nagyítani egy kamasszal kapcsolatban, az probléma is lesz azonnal.

Sokszor csak utólag derül ki, hogy bizonyos kérdéseket nem érdemes “felnagyítani”, hanem csak rápillantani, nagy levegőt venni, átgondolni (ha olyan hangulatban vagy nevetni) és továbbhaladni.

Akkor mit tegyünk? Nagyon nehéz tanácsot adni, hiszen nem ismerjük egymást, nem tudjuk, hogy az olvasó saját felnőttkori “fejlődésében” éppen milyen helyzetben van.

Ezért hangsúlyozzuk mindig, hogy az Anyapara írásai arra is jók, hogy az anyák is elgondolkodjanak magukról. A tapasztalat az, hogy kellő motivációval (nem csak velem történik, mással is, akkor jó) könnyebb kicsit befelé is nézegetni, nem mindig kifelé.

De ami mindennél fontosabb, és amit kevesen tudnak “jól csinálni” az nem más, mint a szeretet.

Nehéz erről nem közhelyesen írni. A mókuskerék mindenkit bedarál.

A munkahely meg a különórák, meg a kistestvér, meg a vacsorakészítés, meg a megint hiába főzök, miért nem etted meg, meg a nem pakoltál el, meg a nincs pénzem hát nem érteeed. Tök normális ez is. Viszont annak is napi szintűnek kellene lennie, hogy elmondod neki:

mennyire szereted őt.

Hogy sokszor tényleg elég annyi, hogy megöleled azt a langalétát még akkor is, ha elsőre elhúzódik.

A legnagyobb vitában is hangsúlyozod kell és őszintén érezned, hogy nagyon szereted őt.

Hogy soha ne érezze azt, hogy nem szereted.

Hogy ott legyen a „teljes jelenlét”, ahogy a fenti cikkben is írja a fiú.

Hogy igen, naponta felbosszant valamivel, amiért legszívesebben ordítanál, de akkor is éreznie kell, hogy nagyon szereted őt.

Nem csak gondolnod, hogy persze, hogy szeretem, hiszen az anyja vagyok…hanem igazán érezned és rendszeresen elmondanod neki.

Akinek ez természetes annak jó. Akinek sosem mondta ezt az anyja, annak is jó, mert mostantól majd ő mondja a kamasz gyerekének.

Fotó:www.pexels.com