A reggel a megszokottnál is döcögősebben indult: a zabkása odaégett, tiszta alsónemű kevesebb akadt, mint nyűgös gyerek, a kakaó a parketta helyett az ágyba ömlött, a hajgubancok száma meghaladta a leküzdhető mennyiséget, Ember pedig a szokásosnál is bambábban bámulta a cigizős szoba üvegajtaján keresztül diliházunk nappali műszakba helyezéséért folytatott hősies küzdelmemet. Salát Luca írása.

Aztán egy kósza pillanatra felcsillant a remény: talán ma kivételesen mindenki időben fut be célállomására…

Mama, hol van a kabátom, ez nem lehet igaz, ide tettem, ki volt az a seggfej…

Tíz perc óbégatás után találtunk egy tavaszi bőrdzsekit,

Nem veszek sapkát, semmi értelme sincs, sálat meg csak a  lúzer köcsögök hordanak, mint például a Bendő.

Az agyam akkor borult el végérvényesen, amikor a kölyök bőrkabátban, a földön maga mögött vonszolta táskával, egy félretaposott lyukas sportcipőt papucsként a lábára húzva csoszogott a kapu felé. Bakancsát a kezembe kapva rohantam, s üvöltve vágtam be magam a kocsiba,

Nem elég neked te trehány, neveletlen, önző disznó, hogy elkések miattad, de még a szétrohadt cipőd miatt is égnem kell?!

Nem, nem volt  elég. Elmondta Visszasziszegte, hogy ne kritizáljam, mert én is trehány disznó vagyok, arról pedig igazán nem tehet, hogy ronda bakancsot vettem neki, ami miatt viszont ő ég. Önuralmamnak köszönhetően bal kézzel továbbra is markoltam a kormányt, s a jobbal cibáltam le róla a nyárról rajta ragadt cipőmaradványokat. Hirtelen megértette a helyzet komolyságát

Ne, mama, ne dobd ki az ablakon, ez a kedvenc cipőm!

A lábbelit nem legendás birkatürelmem mentette meg, hanem a kretén autószerelő, akinek a jelek szerint három hét rövid volt ahhoz, hogy megszerelje az elektromos ablakemelőt. Nyitható ablak híján a cipőket a fenekem alá préseltem.

Könnyes búcsúnk záróaktusaként Kisszendvics után üvöltöttem, hogy iskola után húzzon el edzésre, ha nem akarja, hogy szétrúgjam a seggét, és kalapáccsal összetörjem a számítógépét. Esetleg fordítva, ha éppen kevésbé leszek higgadt, mint most vagyok.

Szendvicsgyerek először az utolsó tanítási óra után jelentkezett telefonon: szeretne még kicsit maradni a suliban, plakátversenyre készítenének rajzokat a barátjával, ha megengedném.

Megengedtem.

Legközelebb akkor hívott, amikor éppen kiléptem a munkahelyem kapuján. A plakátkészítő terem zárva volt, s amíg arra vártak, hogy kinyitódjon, addig az udvaron hógolyóztak. Az összes tehetségével és a törött kezével.

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

Most már nyitva a terem, de inkább hazajönne,

véletlenül nem járok-e mostanában az iskola felé kocsival. Mert a diákigazolványa elveszett. De ne idegeskedjek, nincs jelentősége, a buszbérlete már régebben eltűnt.

Véletlenül az iskola felé jártam. Haza nem vittem, ellenben kilöktem a vívóterem előtt. Az összes tehetségével és a törött kezével.
Ha lúd, legyen kövér alapon az edzés befejezte és a sebészeti kontroll között beugrottunk az üzletközpontba Bendőnek sízoknikat venni a tavalyi, misztikus homályba veszettek helyett.

Négy gyerekkel plázázni nálam jobb lelki kondiban lévő asszonyoknak is veszélyes szórakozás.

Miközben Szendvicsgyerek Bendő ótvar ízlését fikázta, és párducmintás ruhákat dobált rám, a fejére halmozott baseball sapkákban a húgaival fogócskázott a ruhafogasok között.

A menekülők számára a házat a biztonsági őrök jelentették.

A gyorsbüfé övezetben Kisszendvics belezabált mindannyiunk kajájába, miközben az ő újratölthetős üdítőjéből senki sem ihatott, mert gusztustalan állatok vagyunk. Bendőről mindemellett az is kiderült hogy egy sóhersanyi, mert csak annyi csócsát rendel, amennyit meg tud enni.
A sebészetre csak egy egyszerű kontrollra rendeltek vissza. Miután az orvosok magukhoz tértek a kéthetes gipsz maradványainak látványától, egyöntetűen kijelentették, hogy munkájuk során már sok szörnyűséggel találkoztak, de Szendvicsgyerek kötéséhez foghatót még sosem láttak. Aztán fiam magaviselete felől érdeklődtek. A kölyök komolyan a szemükbe nézett,

Nem vagyok jó gyerek, de nem én vagyok a családban a legrosszabb. Hanem az anyukám.

Ezzel a mondattal ért véget a napnak az a része, amikor gyereket neveltem.

Otthon nem kértem számon leckék megírását, fogak fényesre sikálását, pattanások fertőtlenítését, és piszkos ruhák szennyes kosárba helyezését sem. A lányokat álomba parancsoltam ringattam, én pedig kimerülten zuhantam az ágyba Harry Hole legfrisebb gyilkossági rejtélyével.

OLVASTAD MÁR?  Egyetemisták, pályázzatok ötletekkel!

Már későre járt, amikor meghallottam a mezítlábas settenkedő neszét.

Becsuktam a szemem. Szarul venné ki magát, ha egy pimasz kamaszt, aki egész nap nem csinált mást, csak belőlem hülyét, nem zavarnék ki az ágyamból. Egy alvó anya azonban mindezek felett szemet hunyhat.

Szendvicsgyerek óvatosan szedte ki a kezemből a könyvet, az éjjeli lámpát eloltotta, majd – mivel öreges rigolyának tartja a meleg szobában való szendergést – szélesre tárta az ablakokat,  és az ágy végébe fészkelte magát. Miközben vacogva vártam szuszogásának egyenletessé válását, arra jutottam, hogy ronda dolog  a kihűlés és a pofátlanság.

És azt is megállapítottam, hogy mindez mit sem számít akkor, ha egy talpamhoz simuló hát megnyugtató emelkedése-süllyedése ringat álomba.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!