Picit legyenek a kamaszok is ünnepelve

Ha visszatekintek az elmúlt öt hétre, akkor egyrészt sok, másrészt kevés, hiszen még mindig nem látjuk a végét. Valamennyire megszoktuk az „új életünket”. Új? Tényleg új, vagy csak annak hívjuk. A díszletek újak, mert a konyhát eddig sosem neveztük munkahelynek és a gardróbot megbeszélés helyszínnek. De mi magunk és „újak” lettünk. Nem gondolom. Szücs Szilvi írása.

Kétféle narratíva van most egy hónap után a köztudatban.

Az egyik, aki azt mondja, hogy minden percét kihasználom és ugyanúgy, mint az eddigi életemben, rápörgöka dolgokra. Kenyeret sütök, mindennap jógázom, mégtöbbet dolgozom, megnézek néhány színházi közvetítést, mindennapomat ugyanúgy betáblázom, mint a „régi” életemben, mert egyszerűen így működök. Mindezt kiteszem a közösségi oldalakra

ugyanúgy, mint az éttermi vacsorákat és a baráti összejöveteleket anno és figyelem a többieket, lájkolok és ez a beszédtémám ha felhív a barátnőm.

A másik azt mondja, hogy semmit nem csinál. Deklaráltan semmit. És ennek ugyanúgy hangot ad. Ha személyes blogot ír akkor ott, ha nem, akkor ugyanúgy a közösségi oldalon a „túlpörgős” ellenpontozásaként.

Tehát értitek, arról ír, hogy ő csakazértsem csinál semmit.

Ez nekünk most azért érdekes, mert közben az élet azért némileg megváltozott, és mi így vagy úgy, de reagálunk erre a változásra.

A két fenti reakció mellett van egy harmadik is, erről szeretnék ma írni. Illetve ami ehhez kapcsolódóan fontos: mit vesz le ebből a kamasz? Az őt foglalkoztató kérdésekre hogyan reagál? A szokásos kérdéseire, problémáira akkor most másképp reagáljunk Megkérdeztük-e tőle azt, hogy neki mit jelent ez a helyzet? Látunk-e a díszeletk mögé?

Ezt, az élet által generált kihívást, vajon tudjuk-e ”használni”?

Túlpörögjük vagy észre sem vesszük? Átmegyünk rajta, mint az úthenger vagy átalusszuknyilvánosan depresszióban? Van – e itt egy árnyalatnyi lehetőség a másra, az újra, vagy ez teljesen lehetetlen?

A járvány hatására megváltozunk majd? Reális az, hogy nem térek vissza az egykori életritmusomhoz, életemhez?

Erre mondja azt Dr. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos, addiktológus, író és pszichoterapeuta, a függőségek és stresszbetegségek ismert kutatója, hogy ez nem valószínű, hogy elvárható lenne.

„Viszont, minden kihívás alkalmas arra, hogy tanuljunk belőle, ha akarunk – és azt is, hogy lehetnek mély tanulságai ennek a járványnak. Például hogy

• mennyire szorosan összeérnek és függenek egymástól életeink, hogy
• milyen jelentéktelen dolgokat tartunk jelentősnek; és hogy
• mennyire fontos az együttérzés és a társadalmi együttműködés egy közösség megmaradása érdekében.

Erős késztetés lesz bennünk visszatérni a szép időkhöz, de hiszem, hogy sokan megtanulják most más szemmel nézni a világunkat.”- mondja a 444.hu interjújában.

Hadd hozzak mégegy ide passzoló idézetet. Azért is hoztam ezt a gondolatot, mert azt érzem, hogy az Anyaparán a cikkek nagy része pontosan erről szól, ezt szeretné valahogy hosszútávon kicsalogatni „belőletek” olvasókból.

Szél Dávid pszichológus, az apapara.hu szerzője: „Fontos leülni és megértetni a gyerekkel, hogy most valami nagyon más történik. A probléma ott kezdődik, hogy

szülőként sokan abban szocializálódtunk, hogy nem volt, nem lehetett véleményünk, ezért nehezen vonjuk be a gyerekeinket is, félünk, hogy ettől sérülékennyé, sebezhetővé válunk.

De most aztán tényleg minden bénaságunk előjön. És előjön a gyerekek minden bénasága is, amit eddig a tanárok kezeltek jól vagy rosszul. Most minden hibánk nagyító alatt van. Elő kell vennünk önmagunk mélyebb rétegeit,

de nem kell olyasmit felmutatnunk, amit nem tudunk.

Ez nem lehet elvárás önmagunkkal szemben sem.”- mondja a hvg.hu interjújában.

És akkor itt vagyunk újra annál a kérdésnél, hogy nem az a cél, hogy megváltozzunk, mert megváltozni nem lehet.

Még békeidőben sem. Nem kell ezen parázni, hogy ha látványosan nem „vátozom meg”, akkor ezt a feladatot sem tudtam jól abszolválni. A helyzet, a kontextus, a díszletek megváltoztak, de mi nem változunk. Ami viszont egy döntés a kezünkben (vagy inkább a fejünkben) az az, hogy

hogyan reagálok a megváltozott helyzetre.

És itt már nem feltétlenül ugyanúgy, mint „békeidőben”. Felismerhetem, majd elfogadhatom azt, hogy lehetnek tanulságai a helyzetnek.

Hogy is jön ide a kamasz és a mi kommunikációnk?

Hát úgy, hogy felismerhetem és hangot adhatok annak, hogy ezek a kamaszok az elmúlt öt hét alatt több felelősséget mutattak és bizonyítottak, mint az elmúlt egy évben.

Felelőssek lettek például a tanulmnyaik iránt. Biztos voltak zökkenők, de alapvetően: felelős emberekké váltak. Nem tökéletes emberekké, nem megváltozott emberekké, hanem felelős emberekké.

Ti hány ilyen felnőttet ismertek?

Kell, hogy észrevegyük azt, hogy a gyerekeink alkalmazkodtak, hogy képesek a szabályokat betartani, hogy elhiszik magukról, hogy meg lehet tanulni a matekot…Hogy lassan előbújnak és a sok kelléket és sallangot letéve biztos vagyok benne, hogy átfut az agyukon, hogy ők is „megcsinálták”.

Nekünk meg az a dolgunk, hogy kicsit tapsoljunk nekik is, mert az önbizalmat így lehet támogatni.

Az életkorának megfelelő valós munkáért vállveregetés, megerősítés. Nem hozzátéve azt, hogy látom megváltoztál, látod, megmondtam, hogy így is lehet…blablabla. Picit legyenek a kamaszok is ünnepelve.

A legutóbbi 30 perces LIVE beszélgetésünk erről szólt. A Facebook oldalunkon megnézhetitek.

Fotó:pexels.com