Évek óta olvasom a történeteket kamaszodó gyerekekről, néha vicces, néha hajmeresztő szülő – gyerek történetekről, könyvek garmadája jelenik meg a témáról. Pszichiáterek és mindenttudó anyukák örökzöld témája és megunhatatlan humorforrása az átalakuló, „bebábozódó” tinédzser. Péter írta meg a történetét az Anyaparának.

Nekem is van két kamaszodó gyerekem, egy lányom és egy fiam. És imádom őket, minden léhaságukkal, öntörvényűségükkel, pillanatnak élésükkel együtt.

A fiam

Fiamat sok minden érdekli, sok mindent kipróbál. És csinálná is, ha lenne ideje. Számára kevés a napi huszonnégy óra és a heti hét nap. Fotózás, filmforgatás, zenélés, sport, autók, nyelvtanulás, barátnő, haverok, kocsma. Ami érdekli, annak önállóan utánajár a neten. Alaposan. Nagyon alaposan.

Megnézte, mi a felfutóban lévő szakma azon a szakterületen, ami őt érdekli, aztán megnézte, hogy lehet ilyet tanulni (Dániában talált egy egyetemet), ezután megnézte, milyen nyelvvizsga kell a dán egyetemre, és most arra készül. Haverok, buli, pörgés, poénok. Rendetlen szoba, kevés házimunka.

Őt „csak” anyagilag kell támogatni, hogy elérje, amit akar.

A lányom

Lányom egészen más. Nézelődő, elmélázó. Néha órákig ül magában és bambul. Ő is kipróbált ezt – azt, de nem olyan aktív. Jóval kisebb a baráti társasága.

De képes nagyon keményen odatenni magát, ha valaki megtalálja hozzá a kulcsot, és tudja motiválni.

Néha kaját készít, váratlanul, valami extrát. Ha ahhoz van kedve. Néha ábrándozik. És mindig boldog. Őt például nem lehet büntetni semmivel, mert minden úgy jó, ahogy van. Őt pozitív mondatokkal kell segíteni, és akkor szárnyalni fog. Nem lázad hangosan, nem veszekszik, csak nem hallgat ránk, megy a feje után. És a szülei életét, mindennapjainkat látva nem egyszer mondta már: „Ha ilyen a felnőtt élet, ahogy ti éltek, akkor nem akarok felnőtt lenni.” Ő így lázad.

Jó nézni őket, figyelni őket. Jó testvérek. Kamaszok. Léhák, szenvedélyesek. Álmodozók. Ahogy kell.

Én

Mostanában sokszor visszagondolok a saját kamaszodásomra. Ami nem volt. Legalábbis én nem emlékszem rá. És anyám szerint sem volt.

OLVASTAD MÁR?  Amikor kamaszt büntetünk, jellemzően magunk megyünk a pofonért

Anyám –saját bevallása szerint – értetlenül hallgatta a tizenéves gyerekeket nevelő szülőtársak panaszait. Neki sosem volt problémája velem és az öcsémmel. Mi nem kamaszodtuk. Nem lázadtunk. Nem csináltunk hülyeségeket, nem rúgtunk be titokban, nem cigarettáztunk (még csak ki sem próbáltuk….). Nem jártunk rockkoncertekre csőnadrágban, nem feleseltünk és nem ültünk a rendetlenség közepén a szobánkban.

Őszintén szólva fogalmam sincs, mivel teltek el a középiskolás éveim.

Nem sokat tanultam, mert nem volt rá szükségem, így is jeles érettségit tettem. A számítástechnika akkor indult, a C-64-es gépet egy év után meguntam, a lényegét megértettem, teszteltem. Néha focizni jártunk öcsémmel. Néha egy-egy mozi. És minden szombat délutánt a városszéli kiskertünkben töltöttünk, nagyapánk irányítása mellett. Ennyi.

Első „filmszakadásos” alkoholizálásom közel húsz évesen történt, egy gólyabálon. Egyetemista koromban egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy évente hányszor ittam meg két felesnél többet. Merthogy az egyetemen sem lettem az a bulizós fajta.

Én és a nők

Valahogy a lányokkal sem találtam a hangot, bőven huszonévesen vívtam az első csókcsatát Laurával. Akinek egyébként sokat köszönhetek, mert a vele folytatott viharos hónapok során próbált belőlem férfit faragni. Több-kevesebb sikerrel.

Első együttalvásom egy lánnyal huszonnégy évesen volt. Kissé ciki volt bevallani az ágyban, hogy „Én még nem voltam lánnyal”.

A gyógytornász-hallgató partnerem nagyon kedvesen és némi humorral feloldotta a feszültségemet: „Én sem”.

Aztán kiderült, hogy nem mondott igazat.

Én és az évek

Későn érő típus voltam. És mostanra már

egyre inkább sajnálom azokat az eltékozolt, unalmas éveket.

Öcsém ugyanilyen volt, és ő még kevésbé hagyta, hogy a néhány hónapos kapcsolatai során „megneveljék” a lányok. Vagy inkább úgy mondanám: férfivá faragják őt a barátnők.

Egyszer vesztem össze szüleimmel, már az egyetem vége felé.

A kilencvenes évek közepének átalakuló világát jól kihasználva félállásban dolgoztam, és több volt a havi bevételem, mint anyáméknak, harminc év munkaviszonnyal a hátuk mögött. Abban az átmenetben a gazdagodás bizony sokszor szégyellnivaló volt, vagy legalábbis törvénytelenségek kísérték. És én egy vita során azt mondtam a szüleimnek: „Szerintetek aki gazdag, az egy csaló gazember. Én gazdag akarok lenni”.

OLVASTAD MÁR?  Még hány tragédiának kell megtörténnie?

A feleségem ő más volt.

Ő bulizott, élt, és talán nem véletlenül mesél olyan keveset a három éves főiskolai-kollégiumi életéről. És talán nem véletlenül van sokszor eltérő véleményünk a gyerekeink kamaszodásáról.

Én örülök, ha a gyerekeink „őrültséget” csinálnak.

Ha élnek. Ha titokban isznak.

Ha zsonganak körülöttük a fiúk és lányok.

Ha látszólag értelmetlenül és felelőtlenül költik a zsebpénzüket.

Ha nem hallgatnak ránk, ha bezárkóznak, ha lázadnak.

A gyerekeim jól csinálják. Én nem csináltam jól, azt hiszem. Sőt, egyre inkább biztos vagyok benne.

Mert lázadni kell. Mert a kamaszodás fontos. Mert ellent kell mondani a szülőknek. Saját utat keresni, barátokat és élményeket gyűjteni. Élni.
Szóval kedves szülőtársak, örüljetek, ha a gyerek kamaszodik. Én már csak tudom, hogy milyen az, ha nem kamaszodik. Később meg fogja bánni.

Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!