Gyereknevelés. Én gyerekem. Te gyereked. Mit csinálsz, ha látsz valamit, ha részese vagy egy helyzetnek, amely nem veszélyezteti senki életét (hiszen akkor egyértelműen be kell avatkozni), de az idegrendszeredet biztosan. Szólsz? Odaszólsz? Rászólsz? Péter, állandó olvasó – szerzőnk írása.
Az előzmények
Az utóbbi tizenegykét évben rendszeresen eltöltünk egy hetet Balatonon, egy nagyobb társaságban. Tíz-tizenöt család, családonként minimum két gyerek. A szülők hasonló korosztályból (most már ötvenhez közeledve), így a gyerekek is nagyjából „egyívásúak”. Mondjuk az is megérne egy történetet, hogy idén nyáron négyévestől 18 évesig volt a „repertoár”, a második házasságból származó gyerekekkel kibővülve…
Együtt nőttek fel a gyerekek, sokakkal ez az egy hét az év egyetlen találkozása, de minden évben élvezték az egymásra találás örömét. Mi szülők pedig néztük, ahogy újraformálódnak a csoportok, megváltoznak az érdeklődési körök, és
az aranyos 6 – 8 évesekből kiskamaszok, majd érettségi felé tartó nagykamaszok lettek.
Mindig akadt egy-két szülő, aki odafigyelt a gyerekekre, akár a vízben, akár a focipályán, így a többiek lazulhattak, beszélgethettek. Igazi kikapcsoló egy hetek ezek.
Mielőtt indultunk minden évben előjött a vita a feleségemmel, hogy mennyire lehet, szabad, kell nevelni más gyerekét.
A feleségem szerint, és szerintem
Ahogy nőttek, annál szabadabbra lett engedve a póráz, ami néha bizony számomra már nem (vagy csak nehezen) tolerálható viselkedésekbe torkollott. Amit vagy észrevett a saját szülő, vagy nem (vagy direkt ott csinálták, ahol a saját szülő nem látja).
Bennem mindig késztetés volt, hogy szóvá tegyem azt, ami az én nevelési elveimbe nem fér bele: a kistestvér fizikai vagy lelki terrorizálása, nyomdafestéket nem tűrő kötőszavak ordibálása egymásnak, vagy éppen a strand „kisajátítása” (és a többi vendég nyugalmának megzavarása).
Nyilván nem szóltam, ha valaki már a harmadik jégkrémet ette délelőtt, vagy ha nem kente be magát naptejjel, ez a saját személyes „döntése”.
Feleségem szerint nem feladatunk más gyerekének nevelése.
És jobb a békesség, mint egy-egy vita a (számunkra) túlságosan engedékeny szülővel. Én pedig azt vallom, hogy igenis vannak szabályok, értékrendek, társadalmi normák, amelyeket be kell tartani, és amelyek betartását minden gyerektől el lehet várni.
Hogy más strandcuccát nem elveszem szó nélkül, hanem elkérem (és jobban vigyázok rá, mintha a sajátom lenne).
Hogy nem közösítem ki a kisebbet, a kevésbé ügyeset.
Hogy sem verbálisan, sem fizikailag nem okozok fájdalmat másoknak.
Hogy nem pazarolok és nem teszem tönkre a környezetemet.
Ha ilyet látok, akkor rászólok a társaságban más gyerekére is. Még akkor is, ha furcsán néz rám (a kiskamaszok „mi közöd hozzá” stílusú finom megvetésével a szemében). És azzal sincs semmi problémám, ha ilyenek miatt más szól rá az én gyerekemre.
Sőt.
Azt gondolom, nem hátrány egy kamasznak, ha tudatosul benne, hogy más szabályok, elvárások is léteznek, mint amit otthon lát.
A közösség nevelő hatása ebben is rejlik. Persze vigyázni kell, hogy ne legyünk önkéntes rendőrök, és ne akarjuk az általunk vallott szabályokat minden területen ráerőltetni másokra.
De számomra semmi probléma nincs abban, ha szülőként rászólok a társaságban más gyerekre is.
A többi szülőt elnézve elég vegyes a kép. Van, aki szintén szóvá teszi, ha valami nem tetszik neki. Vannak engedékenyebbek, akik a laissez-fair jegyében élnek és nevelnek. És persze van az a fajta, aki más gyerekét „helyreteszi”, ha kell, de az övét senki ne akarja nevelni (mert nem kell… szerinte).
A vita a feleségemmel jelenleg eldöntetlen.
Én próbálom visszafogni magam, ő meg tolerálja az én elképzeléseimet a gyerekközösség „tereléséről”. Persze ahogy telnek az évek, én is egyre lazább leszek. Ennek a kamaszok biztosan örülnek. Legalábbis most, nyáron, abban az egy hétben.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!