Mihez kezdjek a kisgyerekek nélküli életemmel?

Elszánt harcosa vagyok a mindenkinek alanyi jogon járó Énidőnek, a hozzám forduló édesanyákat rendíthetetlenül oltogatom, hogy időnként hagyják faképnél a pereputtyot, s élvezzék az élet magányos oldalát. Salát Luca írása.

Luca eddigi írásait, ha olvastátok, akkor biztos, hogy nem az jut róla eszetekbe, hogy „na, ő az a finomkodó, szakmája elején járó, kedves pszichológus”. Hanem inkább a szókimondó, véleményét bármilyen kényes témában vállaló pszichomókus.

Évek óta egyik kedvencem a Hogyan tudom levakarni magamról a kölyköket egy kis időre? családi társasjáték.

Sokszor én veszítek, mert meghatnak a könnyes szemek, a nyakamba kapaszkodó puha karok, a mosogatóból kimászott edényhalmok, a lejárt határidős munkák, no és az Emberrel folytatott éjszakai telefonbeszélgetések:

Nem azért hívlak, hogy haza gyere, csak azt mondd meg, mit kell csinálni, ha belázasodott a gyerek, ja meg az ügyeletes baleseti sebészet száma is kellene, de nincs semmi gond, te csak mulass jól drágám…

Ilyenkor a vesztes érzésének teljes tudatában kúszok vissza kötelességeimhez, miközben mártír arccal arról álmodozom, hogy ha egyszer végre kirepülnek a gyerekek, lerogyok a kiürült nappalink piros kanapéjára, és éveken keresztül csak bámulok kifele a fejemből.

A hétre izgatottan készültem, mert egy baráti család meghívta két lánykámat néhány napra a tanyájukra. A család engem is szívesen látott volna, de én nem hagytam magam, s a lányok lepasszolása után téptem vissza Pestre

kiélvezni a rám zúduló Szabadságot.

Az első három nap elvégeztem az összes halogatott kötelességem, miközben azon túráztattam az agyam, hogy a lányok tuti nem bírják nélkülem.

Zokogni, könyörögni fognak, menjek utánuk, és már előre sajnáltam magam, mert nekem még ennyi énidő sem jár. A lánykák nem hiányoltak, ellenben roppant jól érezték magukat messze tőlem a kies tanyán. A hét közepéig még maradt itthon két kölyköm, akik miatt elgyötört anyaüzemmódban pöröghettem, aztán az egyik elhúzott fesztiválozni, a másik pedig néhány napra átcuccolt az apjához, hogy engem tehermentesítsen és őt boldogítsa.

Hazaérve az üres ház fogadott. Úgy éreztem magam, mint egy svédasztalos zabálás előtt. Mivel kezdjem?

• Az új skandináv krimivel?
• Vagy nézzek meg együltő helyemben 3 évadot a már rég elfelejtett sorozatomból?
• Áh, inkább lefestem a nappaliban a szekrényt, aminek a színe évek óta idegesít, de
• előtte még futok egy órát a Ligetben, vagy
• inkább a plöttyedt karjaimra gyúrok, vagy, vagy, vagy…

Agyam lázasan zakatolt, s először észre sem vettem, ahogy a gyomromból elindul a szorongás régi  ismerős érzése. Gondolom, ekkor jöhetett a filmszakadás, mert beszámítható állapotban ilyet tuti nem csináltam volna.

Arra eszméltem, hogy az utazótáskám a kezemben, s eszeveszett tempóban dobálom bele a kétnapra való cuccost.

Fél óra múlva már megkönnyebbülve robogtam a lánykáim felé az autópályán, miközben magam elé képzeltem csodálkozó arcocskáikat, ahogy megpillantják a váratlanul betoppanó Mamát.

A tanyára begurulva nem maradt el a filmbe illő nagyjelenet, kislányaim lassított felvételben rohantak felém, ölelés, forró csókok, majd,

De jó, hogy itt vagy mama, bocs, most mennünk kell fogócskázni a szénakazlakhoz, ugye nem haragszol?

Dehogy bántam, boldog voltam, hogy láthatom kikerekedett pofijukat, megérinthetem portól összeragadt hajacskájukat, hallgathatom csilingelő nevetésüket.

Az éj leple alatt észrevétlenül sunnyogtam be legkisebbem takarója alá. Miközben óvatosan szorítottam magamhoz pihepuha testét, szánalmas ámokfutásomon töprengtem. A kislányaim épp most lettek elég nagyok ahhoz, hogy próbálgassák szárnyaikat, én viszont még 46 évesen sem nőttem fel néhány gyerekmentes éjszakamagányához  szabadságához.

Aztán rájöttem, hogy nem is akarok. Küzdjék csak ki maguknak az önállóságot, koptassanak le, ha tudnak, veszekedjenek velem, mert a fenekükbe lihegek, én ugyan nem engedem el őket önként és dalolva!

Na jó, menjenek, de azért egy picit duzzogni fogok, csak a rend kedvéért.

Mert egy kamasz anyának az a dolga, hogy eszelősen bizonygassa önnön fontosságát, a gyereknek pedig az, hogy mindez ellen hangosan tiltakozzon.

De addig a skandináv krimim elálldogál a polcon néhány évet, a piros kanapéra elkél még pár új zsírfolt, a szekrény a nappaliban kétségtelenül rusnya, de meg kell fontolnom, hogy milyen színűre fessem majd egyszer… A lánykáimat pedig szorítom magamhoz, közben sóhajtozom nagyokat az anyaság terhe alatt, aztán lassan kitalálom, mihez kezdjek a kisgyerekek nélküli életemmel…

Fotó:pexels.com