Átlagos család, két gyerekkel. Férj és feleség a negyvenes évek közepén, két kamasz gyerek körülöttük. Anyagilag rendben, egészség még megvan. Ahogy nagyanyáink mondanák: „szépen élnek”. Ami persze a látszat. Mert ők sem jobbak, mint a korosztályuk többsége. Péter, állandó olvasó szerzőnk írása.

Miért?

MÁR nem hallgatnak a szülőkre a gyerekek, de MÉG szükségük van a szülőkre.

MÉG aktívak a nagyszülők, de MÁR egyre többször szorulnak támogatásra.

MÁR elkezdte a feleség az önmegvalósítást egy saját vállalkozás keretében, de MÉG csak a munka sokasodik, a bevétel kevésbé.

MÉG jól keres a férj, de MÁR úgy érzi, túl van a szakmai csúcsán.

MÉG leül egymás mellé egy pohár borra esténként a férj és feleség, de MÁR csak felszínesen beszélgetnek.

MÁR külön-külön mennek este a hálószobába, és reggel MÉG alszik a feleség, amikor a férj munkába indul.

A beszélgetésekben túl sok az ÉN MINDIG… és a TE SOSEM.  Túl sok a TE ÁLLANDÓAN.. és a MIÉRT ÉN…

Aztán történik valami.

Az iskolában, ahová a két gyerek jár, rendszeresen hívnak előadókat, főleg a szülőknek. Ők ráérnek, általában elmennek, érdemes jóban lenni a szervező tanárral, aki az egyik gyerek osztályfőnöke is egyben. Egy alkalommal a kommunikációról volt szó.

A tipikus hibákról, a következményekről, és a fejlődési lehetőségekről. Férj és feleség ott ül egymás mellett, csendben. Ahogy az autó felé ballagnak, megfogják egymás kezét. Szótlanul.

Néhány nap, talán egy-két hét is eltelik. Látszólag minden változatlan.

Aztán a férj egy üzenetet küld a feleségének nap közben. Talált egy kommunikációs tréninget, egy szombati napra.

„Én elmennék” – ennyi az üzenet. A feleség pár perc múlva válaszol. Egy másik, hasonló programot linkel be. „Én inkább ide mennék”.

Ő is keresgélt már az elmúlt napokban. Mintha éreznék, hogy nem lenne szerencsés egyszerre ugyanoda menni.

MÉG túl messze vannak egymástól, de MÁR el akarnak indulni egymás felé.

Egy hét különbség van a két program között. Először a férj tölti a szombatot családon kívül, aztán a feleség. És a következő héten, egy este leülnek. Kettesben. Meg egy üveg pezsgő. És beszélgetnek. Először nehezen, fájdalmasan. A második alkalommal az utolsó kortyoknál már könnycseppek is csillognak.

A harmadik után pedig már egyszerre indulnak a hálószobába.

Talán az én történetem. Talán valaki másé. Talán a szomszédé. Bármelyikünké?

Az asszertív kommunikáció saját magunk érdekképviselete, olyan módon, hogy a másik fél érdekei sem sérülnek. Erre szokták mondani: „Van az ÉN+TE, ebből lesz egy gyönyörű MI.”

Amikor nekem is és neki is megfelel, egy idő után elérjük a célt is. Ez nem olyan egyszerű. Az asszertív kommunikációnak létezik egy sajátos módszere. Először nagyon fontos az empátiás odafordulás, utána a helyzet visszatükrözése (mindannak, ami nekem nem tetszik – nem minősítve a másikat), majd az érzés kifejezése (ami engem bánt, taszít), végül az igény, javaslat.

Mondják erre, hogy nem mindenki így működik, de mindig van kilépési lehetőségem; egy idő után pedig meg fogja tanulni a környezetem, hogy ilyen módon lehet veled igazán dűlőre jutni.

És persze a kamaszok.

A kamaszok egy külön fejezet. Napjainkban nagyon magányosak, chatelnek, emojikkal fejezik ki az érzelmeiket. Mire találkoznak egymással, már nincs mondanivalójuk, nem tudják kezelni a nem – et. Sokan csak azokat a megoldásokat ismerik, amiket a virtuális világban tapasztalnak.

Volt például olyan kamasz, aki nem ismerte a pozitív és negatív érzelmeket kifejező szavakat.

És ne felejtsük el saját kamaszkorunkat! Jó hír, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint mi ennyi idősen, csak más környezetben. De ne mondjuk nekik soha, hogy „Bezzeg az én időmben!” Ez az ő fülükben halálfaktor. Mindig pozitívan álljunk hozzájuk, ne tegyünk fel túl sok kérdést nekik. És hogy milyen tréningre mentek el az írás elején említett férj és feleség? Talán egy olyanra, amin én is voltam egyszer.

Június 15, Lurdy-ház, 9-től 16 óráig. Ha érdekel, írj egy emailt ide: feherpiroska70@gmail.com
Mert beszélgetni JÓ.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!