Átlagos család, két gyerekkel. Férj és feleség a negyvenes évek közepén, két kamasz gyerek körülöttük. Anyagilag rendben, egészség még megvan. Ahogy nagyanyáink mondanák: „szépen élnek”. Ami persze a látszat. Mert ők sem jobbak, mint a korosztályuk többsége. Péter, állandó olvasó szerzőnk írása.

Miért?

MÁR nem hallgatnak a szülőkre a gyerekek, de MÉG szükségük van a szülőkre.

MÉG aktívak a nagyszülők, de MÁR egyre többször szorulnak támogatásra.

MÁR elkezdte a feleség az önmegvalósítást egy saját vállalkozás keretében, de MÉG csak a munka sokasodik, a bevétel kevésbé.

MÉG jól keres a férj, de MÁR úgy érzi, túl van a szakmai csúcsán.

MÉG leül egymás mellé egy pohár borra esténként a férj és feleség, de MÁR csak felszínesen beszélgetnek.

MÁR külön-külön mennek este a hálószobába, és reggel MÉG alszik a feleség, amikor a férj munkába indul.

A beszélgetésekben túl sok az én mindig… és a te sosoem.  Túl sok a te állandóan.. és a miért pont én…

Aztán történik valami.

Az iskolában, ahová a két gyerek jár, rendszeresen hívnak előadókat, főleg a szülőknek. Ők ráérnek, általában elmennek, érdemes jóban lenni a szervező tanárral, aki az egyik gyerek osztályfőnöke is egyben. Egy alkalommal a kommunikációról volt szó.

A tipikus hibákról, a következményekről, és a fejlődési lehetőségekről. Férj és feleség ott ül egymás mellett, csendben. Ahogy az autó felé ballagnak, megfogják egymás kezét. Szótlanul.

Néhány nap, talán egy-két hét is eltelik. Látszólag minden változatlan.

Aztán a férj egy üzenetet küld a feleségének nap közben. Talált egy kommunikációs tréninget, egy szombati napra.

„Én elmennék” – ennyi az üzenet. A feleség pár perc múlva válaszol. Egy másik, hasonló programot linkel be. „Én inkább ide mennék”.

Ő is keresgélt már az elmúlt napokban. Mintha éreznék, hogy nem lenne szerencsés egyszerre ugyanoda menni.

OLVASTAD MÁR?  A júniustizenötödike érzés

MÉG túl messze vannak egymástól, de MÁR el akarnak indulni egymás felé.

Egy hét különbség van a két program között. Először a férj tölti a szombatot családon kívül, aztán a feleség. És a következő héten, egy este leülnek. Kettesben. Meg egy üveg pezsgő. És beszélgetnek. Először nehezen, fájdalmasan. A második alkalommal az utolsó kortyoknál már könnycseppek is csillognak.

A harmadik után pedig már egyszerre indulnak a hálószobába.

Talán az én történetem. Talán valaki másé. Talán a szomszédé. Bármelyikünké?

Az asszertív kommunikáció saját magunk érdekképviselete, olyan módon, hogy a másik fél érdekei sem sérülnek. Erre szokták mondani: „Van az ÉN+TE, ebből lesz egy gyönyörű MI.”

Amikor nekem is és neki is megfelel, egy idő után elérjük a célt is. Ez nem olyan egyszerű. Az asszertív kommunikációnak létezik egy sajátos módszere. Először nagyon fontos az empátiás odafordulás, utána a helyzet visszatükrözése (mindannak, ami nekem nem tetszik – nem minősítve a másikat), majd az érzés kifejezése (ami engem bánt, taszít), végül az igény, javaslat.

Mondják erre, hogy nem mindenki így működik, de mindig van kilépési lehetőségem; egy idő után pedig meg fogja tanulni a környezetem, hogy ilyen módon lehet veled igazán dűlőre jutni.

És persze a kamaszok.

A kamaszok egy külön fejezet. Napjainkban nagyon magányosak, chatelnek, emojikkal fejezik ki az érzelmeiket. Mire találkoznak egymással, már nincs mondanivalójuk, nem tudják kezelni a nem-et. Sokan csak azokat a megoldásokat ismerik, amiket a virtuális világban tapasztalnak.

Volt például olyan kamasz, aki nem ismerte a pozitív és negatív érzelmeket kifejező szavakat.

És ne felejtsük el saját kamaszkorunkat! Jó hír, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint mi ennyi idősen, csak más környezetben. De ne mondjuk nekik soha, hogy „Bezzeg az én időmben!” Ez az ő fülükben halálfaktor. Mindig pozitívan álljunk hozzájuk, ne tegyünk fel túl sok kérdést nekik…és legyünk türelmesek velük. Ahogy velünk tették a saját szüleink, vagy éppen pont ellenkezőleg…

OLVASTAD MÁR?  Nagyon remélem, hogy az emberek bátrabbak lesznek és ők is előállnak a történetükkel

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!