Amikor hazahoztuk a kórházból az elsőszülött fiamat, emlékszem, hogy néztem a kiságyában, ahogy szuszog és elöntött a jeges rémület, hogy ennek a csecsemőnek az élete rajtam múlik innentől fogva. Odáig még csak magamat kellett ellátnom, ami több- kevesebb sikerrel de működött, viszont onnantól, hogy a fiamat a karomban tartottam, más világ jött. Drixler Imola írása.

Ez az ijedelem azért hamar elillant, mert gyakorlatilag gondolkodni sem volt időm a következő hetekben, hisz a kis rózsaszín csomag lefoglalta minden percemet. Megtanultam, mikor éhes ( mindig), mikor álmos ( mindig), mikor vágyik rám ( mindig) és mikor hagy nekem egy lélegzetvételnyi percet (sosem).

Ebben a szimbiotikus és elég egyértelműen hierarchikus, matriarchális kapcsolatban mindkettőnknek megvolt a maga szerepe.

Én az anya, aki mindent megtervez, eldönt, feladatot kioszt, etet, itat, egyéb anyagcsere folyamatokat elrendez, nevel, szóval én a mindent tudó. Ő pedig a gyerek, aki kér, akar, elvisel, végrehajt, követel, teszi a dolgát.

Én voltam a karmester, ő a zenész.

Így zenéltünk hosszú évekig. Egy pillanatra sem merült fel ezalatt az időszak alatt, hogy ne én tanítanám őt. Megmutattam Neki a világot és segítettem otthonra találnia benne.

Aztán kirepült a kamaszévek hajnalán egy nem szócska a szájából, amikor először megállt a levegő bennem.

Az a „Mivan?! Most ez hogy történhet meg?!” pillanat, amikor először szembesültem azzal, hogy

a karmesteri pálca leesett, de gyorsan felkaptam még a földről, aztán szólt tovább a szimfónia.

Majd egyre többször esett ki a kezemből a pálca, egyre tovább maradt a földön, én meg egyre lassabban nyúltam már érte. De még sokáig éltem abban a tudatban, hogy én vezénylek, hisz én vagyok az idősebb, tapasztaltabb, bölcsebb.

OLVASTAD MÁR?  Feldíszített karácsonyfák lihegnek az arcunkba

Az elmúlt hetekben a nagyobbik fiammal sokszor és igazán tartalmas együttléteink voltak: kétórás kávézás kettesben; beszélgetés a kanapén; autózás, mikor ő vezet és még pár ilyen. A kávézóban, a hosszú beszélgetés alatt szép lassan eltűntek a szerepeink. Azon kaptam magam, hogy figyelem a fiam szavait, hogy milyen bölcsen, éretten látja a világot és azon kezdtem el morfondírozni,

hogy így szeretném én is. Én is ilyen szemüvegen keresztül akarom látni a világot, eldobni a félelmeket, hatalmas ( bár néha toporgás előzi meg) indián szökdelésekkel haladni a célok felé.

Majd hallottam, ahogy a fiam megdicsér és buzdít, hogy remekül csinálom és ne féljek, csak gyerünk, tempósabban.

Annyi minden vár még rád Mama.

Már nem voltam többé karmester. Ültem a bársonyszéken és babráltam a harisnyámat, mint egy kis ovis, aki hallgatja, ahogy apukája biztatja. Én kérdeztem, ő válaszolt. Aztán csak hallgattam, ahogy mesélt a terveiről, a jövőbeli életéről és azt éreztem:

minden rendben van.

Az autóban már nem én voltam a sofőr, hanem ő. Először még rászóltam, hogy óvatosan vezessen, mert csúszik az út, de a rám vetődő szemrehányó „Nyugi anyukám, tudom, mit csinálok!”- tekintettől elnémultam egyből. Bevackolódtam a meleg anyósülésre és csak nézelődtem kifelé. A gyerekem olyan nyugalommal és magabiztossággal vezet, mint egy 70 éves taxisofőr. Mosolyogva cseverésztünk és röhögcséltünk az úton végig. Én pedig végtelen biztonságban és szeretetben éreztem magam.

Már ő vigyázott rám.

Hangszerboltba be ( ki nem maradhat), majd gyerünk Zing burgert enni. A burger falodában magánbuli volt, nem mehettünk be. A másikhoz messzebb kellett volna menni. Na ja, vagy 10 perc lett volna az út! Ekkor már este fél 9 volt. A srácok pedig akartak még egy utolsót Zingezni, mielőtt visszautazik a báty Londonba.

Belőlem előjött a rutin, miszerint : Már nagyon késő van, holnap 6-kor kelek, fáradt leszek…stb. Majd megszólalt egy hang a fejemben, hogy mi a fenéről beszélek?! Mi van, ha fáradt leszek? Nem mindeeeegy?

Ez csak egy nap a sok ezer közül. Mit ragaszkodom a berögzött hülyeségeimhez? Menjünk, majd lesz valahogy. De addig is jó most nekünk együtt.
Úgyhogy mentünk tovább a következő burgereshez. Ami szintén zárva volt. De mit számított már ekkor? Mentünk szó nélkül a harmadikhoz, ahol végre megvacsorázhattunk vidáman, boldogan.

OLVASTAD MÁR?  Ne várjunk a gyerekektől többet, mint amit a felnőttektől várunk!

Már a gyerekeim tanítanak engem. Lazaságra, spontaneitásra, nem túlgondolásra.

Nevelnek engem életrevalóbbnak lennem. Hitet adnak, hogy legyenek céljaim, vágyaim, amikért éljek. Buzdítanak, kijavítanak, segítenek és nagyon szeretgetnek.

Mindig tudtam, hogy a gyerekeink nem véletlenül választanak minket a szüleiknek. Rengeteg tudást hoznak magukkal, maga a létük tanít bennünket és sokkal bölcsebbek, mintsem azt legvadabb álmainkban is gondolnánk. De más tudni és más megtapasztalni ezt.

Már nincs csak karmester és nincs csak zenész nálunk. Már örömzenélés van együtt.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!