A kamasszal többek között azért izgalmas egy fedél alatt élni, mert nem csak úgy vakon vagdalkozik, hanem a gyomrost mindig váratlanul kapom. Salát Luca írása.Jellemzően kreatív formában, pontosan oda, ahol kellőképpen fáj. Mert ha mondjuk a lúdtalpamat fikázná, akkor megvonnám a vállamez van, erről mindannyian tudunk, ráadásul mostanra kábé ez a legkisebb szépséghibám.

 De ő sosem fecsérelné az energiáit céltalan kritizálásra, ennél hatékonyabban működik, s mondjuk kapásból egész nevelési rendszeremet kérdőjelezi meg egy jól célzott mondattal.

Elegem van, felvételizni akarok – mondta

Rutinos túlélőként épp negyedik gyerekemet legeltetem a kamaszkor aknamezején, s bár testvérei alapos edzésben tartanak, de neki sikerült mégis egy olyan rést találni kamaszparasztság elleni védőpajzsomon, amit eddig a többiek sosem fedeztek fel.

Amikor egy őszi estén hitemben és önbizalmamban megerősödve tértem haza egy szülői estről…

(Nem kérdés, fasza csaj vagyok, hisz pénzt, energiát, lelkesedést nem kímélve egy waldorf suli keretei között biztosítom legkisebb kölyköm személyiségének sokoldalú kiteljesedését)

… ő zord tekintettel fogadott.

Elegem van a hülye waldorfból. Oda fogyatékosok járnak. Rendes gimnáziumba akarok felvételizni. Ahol normális tanítás van.

Szerintem tök jól fogadtam a hírt. Nem kezdtem el magyarázni neki, hogy az állami oktatásban most elindulni nem egy kéjutazás, ráadásul az osztályában fellelhető fogyatékos pajtásai, pont olyan okos, értelmes, kreatív gyerekek, mint ő, pont olyan okos, értelmes és kreatív szülőkkel ellátva, mint én vagyok.

Ehelyett elmondtam neki, hogy  szórakozzon a jó édesanyjával, kilenc éve szopunk ezzel a rohadt waldorffal, csakis azért, hogy az ő kis burka kellőképpen ki legyen párnázva, erre jön ezzel a vadbaromsággal nagyra értékelem az ambícióit, de

két és fél hónap nem lesz elég ahhoz, hogy felzárkózzon az állami oktatási rendszer idióta tantárgyi követelményeihez, szemléletmódjához és számonkérési rendszeréhez.

Ez persze cseppet sem hatotta meg. Így aztán az ökológiai lábnyomunknak fittyet hányva elkezdtem tonnaszámra nyomtatni az elmúlt évek felvételi feladatsorait.

Ő pedig ahelyett, hogy két nap után belátta volna, hogy   haldoklik a bolygónk már megint az anyukájának van igaza, nem adta fel,

s az írásbeli vizsga napjáig rendületlenül küzdött a feladatlapokkal, s próbálta felfogni a különbséget a képzés helye szerinti részleges hasonulás és az összeolvadás között. Mindannyian elhűltünk, amikor január közepére magabiztosan, időre, néhány hibaponttal oldotta meg a feladatsorokat.

OLVASTAD MÁR?  Teremtsd újjá magad!

Csodák azonban nincsenek

Anyaságom legfájdalmasabb pillanatai közé tartozik, amikor megláttam csalódott arcát a hír hallatán: minden erőfeszítése ellenére az írásbelin elért pontszámai mindössze  átlagosak lettek. Ami nyilvánvalóan édeskevés ahhoz, hogy bekerüljön egy épkézláb hatosztályos középiskolába.

Ezzel pedig visszacsöppentem minden szülő rémálmába, amiről azt hittem, már örökre megszabadultam.

Itt van ismét egy gyerekem, akivel pontokat számolok, iskolák honlapjait böngészem, és azon pörgök, van-e  esélye bekerülni egy vállalható helyre.

A jó szóbeli felvételijei ellenére nem túl előkelő iskolák ideiglenes felvételi rangsorán nem túl előkelő helyen szerepel a lányom oktatási azonosító kódja. Féltem őt a kudarctól, az elutasítástól, féltem magamat attól az érzéstől, amit anyaságom negyedszázadában annyiszor átéltem:

az én csodálatos és zseniális gyerekemtől nem esik hasra egy oktatási intézmény, ellenben más gyereket csodálatosabbnak és zseniálisabbnak tart az enyémnél.

Nem akarok többet a gyerekem fájdalmas arcába nézni, amikor ezt a hírt közlöm vele.

Miért csináltuk végig ezt az egészet?

Sokan kérdezik tőlem, miért csináljuk végig ezt az egész szarságot? Miért hagyom egy oktondi kamasznak, hogy maga menjen a pofonért? Ha nem veszik fel, az lesz a maflás, ha pedig felveszik, akkor hamarosan rá fog jönni, mennyivel jobb volt a jó kis waldorfban… Szerintük nekem kellene megmondani neki, hogy felejtse el ezt az  „állami oktatásba akarom szétcseszni az anyám öregségét saját fiatalságomat” – bohóckodást.

Lehet, hogy rosszul teszem, de nem mondom meg neki a tutit.

Egyrészt, mert – bár roppant bölcs asszony vagyok, de – még én sem tudhatom, milyen oktatási intézmény lenne számára a legklasszabb. A dolgok jelenlegi állása szerint a waldorfban maradás lenne a legjobb megoldás.

De azért ebben biztos nem lehetek.

Másrészt az a kamasz, aki ennyi mindent beáldoz a céljaiért, az nem impulzuskontroll zavara miatt borzolja az idegeimet, hanem eltökélt, felelősségteljes, céltudatos csajként viselkedik.

Így aztán nem tehetek mást, mint hogy mellette állok.

S miközben koromat és intellektuális képességeimet meghaladó szinten mélyedek el a valószínűségszámítás rejtelmeibe (hova, mennyi az esély?), nosztalgiával gondolok a többi kölyköm legzúzósabb éveire, ahol lehetett ordibálni, prédikálni, ajtót csapkodni, és fölényesen észt osztani a buli után összerókázott vécé, a fel nem vett mobiltelefon, a minősíthetetlen hangnem és a fizika bukás miatt.

Mert eddig egyetlen kamaszom sem riogatott olyan ostobasággal, hogy komolyan akar tanulni.

Erre a lázadásra nincs forgatókönyvem.

OLVASTAD MÁR?  Teremtsd újjá magad!

S ha mégis lennének csodák, s felvennék a lányom egy menő gimibe egyszer csak ide pottyanna mellém a kanapéra a szívemcsücske Vekerdy, most csak annyit mondanék neki,

Csessze meg a nevelési elveit Tanár Úr!

Március 20-án, 19 órakor online beszélgetés az Útközben Jóga Facebook oldalán Szücs Szilvivel, a kamaszkorról. Az esemény linkjét ITT találjátok. Várunk benneteket!

Oszd meg a véleményed velünk!