Minden reggel 6-kor fölkelek, és megteszek minden szükséges lépést ahhoz, hogy 8 órakor a munkahelyemen megjelenjek, és a rám bízott feladatot legjobb tudásom szerint elvégezzem. Így van ezzel körülöttem mindenki a korosztályomból. Ki több, ki kevesebb lelkesedéssel, de végezzük a munkánkat. Salát Janka írása.

Mégis, nagyon sokan azon aggódnak, mi lesz a gyermekeikkel? Nincs bennük semmiféle kötelességtudat, semmivel nem lehet őket rávenni arra, hogy tanuljanak. Ha így folytatják, a híd alatt kötnek ki – hacsak mi, szülők, nem verjük beléjük a tudást, pontosabban a tudásvágyat!

Vajon a mi szüleink is ennyire aggódtak?

Mi is ennyire tojtunk a kötelességeinkre tizenévesen?

Jómagam úgy emlékszem vissza, hogy világéletemben kitűnő tanuló voltam. A nemrégiben megkerült ötödik osztályos ellenőrzőm azonban kiábrándító:

kettesekkel, hármasokkal van tele.

Ha az én ötödikes gyerekem lenne most olyan rossz tanuló, mint anno én voltam, biztos, hogy nagyon szoronganék a jövője miatt.

A szüleim mennyei békével nézték, ahogy sodródom a végveszély felé. Semmi, de semmi emlékem nincs arról, hogy egyszer is rám szóltak volna, hogy üljek le tanulni. Soha. Felsőbb évfolyamokon azonban kialakult bennem egy igény, hogy a legjobbak közé kerüljek. Mivel ekkor kerültem külföldre, angol nyelvű iskolába, apukám időnként leült velem angolt tanulni.

A tökéletesség iránti vágyam ilyenkor, és csak ilyenkor semmivé foszlott: rendre belealudtam. Minden egyéb helyzetben kihoztam magamból a maximumot.

Más azonban más utat járt be

Az általam (szégyellem) kissé lesajnált rossz tanuló gimnáziumi osztálytársaim ma szinte egytől egyig sikeres karriert futottak be: az üzleti életben, a médiában vagy tudományban találkozom a nevükkel.

A konklúzió (amit Vekerdy már oly rég megírt): tökmindegy, milyen jegyeket szerzel a közoktatásban,

az életben való sikeresség valahogy nem ezen múlik.

Miért csináljuk ezt?

Miért félünk mégis annyira, hogy gyermekünk a töri kettessel egy életre elvágja magát minden földi jótól?

OLVASTAD MÁR?  Neurodiverzitás, diagnózissal vagy anélkül

Miért ülünk órákat mellette, kérdezzük ki a leckét, csekkoljuk ötpercenként, hogy tanul-e?

Miért nem hisszük el, hogy ő is – hozzánk hasonlóan – meg fogja találni a boldoguláshoz vezető utat?

Tettem egy nagy fogadalmat: megbízom a gyerekeim belső iránytűjében. Baromi nehéz, és nem esküszöm meg rá, hogy örökké bírni fogom! Nem biztos, hogy saját maximalista árnyékomat képes leszek átlépni akkor, amikor a középiskolai felvételi a tét.

Roppant bosszantó azt látni, hogy az ő kvalitásaival 5 perc energiabefektetéssel csillagos kitűnőre állhatna minden tantárgyból. Most azonban még élvezem az eredmények fölötti görcsölés elengedését.

„Kettes lett a dolgozatod?”

„Írsz javítót? Nem. Oké, ahogy gondolod.” – nemzeti hősnek éreztem magam, ahogy ezt kimondtam, és a témát hősiesen le is zártam.

Csak az éj leple alatt a párnámba suttogtam bele, hogy „na, lécci-lécci, kérlek, írd meg a javítót, vesztenivalód nincs, ne legyél már ilyen igénytelen, fél óra alatt megtanulod stb.!”

Már meglegyintette őket a kamaszkor szele, és bizony be-becsúszik egy-egy rossz jegy. Felteszem magamnak a kérdést? Ez baj? Mi történik, ha a lombkoronaszint jellemzéséből csak hármasra tud lefelelni?

Valljuk meg, az oktatás értékelési rendszere gondoskodik róla, hogy a gyerekekből mielőbb kiölje a belső motivációt. Szociálpszichológiai kísérletek igazolják, hogy ha érdekes feladatokat adunk fiataloknak, akkor azt örömmel elvégzik.

Ha azonban a végén emiatt jutalmat kapnak, akkor egy idő után – a jutalom elmaradása esetén – a motiváció meredeken zuhan. Az a csoport, aki nem kapott jutalmat a feladatok megoldásáért, továbbra is örömmel végezte a feladatot. Az osztályozás tökéletes példája annak, hogyan tegyük kíváncsi gyerekünket külső kontrollossá.

Ráadásul, az a gyerek is hamar elveszíti a kedvét, aki az ötösért bármire képes. Ha három ötös érdemjegy után egyetlen egyszer becsúszik egy kettes, akkor a jelenlegi szabályok szerint (4,71 fölött adható csak meg félévkor, év végén az ötös) 7 db 5-öst kell ahhoz szereznie, hogy félévkor megkapja a jobb jegyet. Felső tagozatban a gyerek már felméri, hogy 7 ötöst két hónap alatt nem tud összeszedni.

Onnantól kezdve, ha a kíváncsiság nem hajtja, csak a jó jegy, garantáltan bele fog szarni az egész tantárgyba. Minek fáradozzon?

Lányom úgy döntött, idén megelégszik a hármassal természetismeretből. Nem érdeklik a lombkoronaszint lakói. Tegnap este azonban izgatott bújt mellém:

„Anya, ha egy űrlény, akinek a bolygója más sebességgel kering a saját napja körül, illetve más sebességgel forog a saját tengelye körül, és  eljön ide a Földre, akkor mit fog érezni? Szerinted szédülne? Egyáltalán, létezik olyan, hogy egy bolygó nem forog a tengelye körül? És ha a Hold forog is, kering is, akkor mi miért mindig ugyanazt az oldalát látjuk?”

Hangosan csak annyit mondtam: Nagyon jó kérdés, fogalmam sincs. Mi lenne, ha holnap  megpróbálnánk együtt kinyomozni? Szerintem Öregapa ért az ilyesmihez. Most menj, kérlek aludni!

OLVASTAD MÁR?  Neurodiverzitás, diagnózissal vagy anélkül

Magamban pedig azt gondoltam: Büszke vagyok rá, hogy ilyen kérdések fogalmazódnak meg benned. Nem érdekel, hogy hármast kapsz, csak ezt a fantasztikus tudományos érdeklődésedet őrizd meg valahogy a jövőben is! Adja Isten, hogy semmi ne tudja kiölni belőled!

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!