–        Ha 2 munkás 2 nap alatt 2 gödröt ás ki, akkor 4 munkás 4 nap alatt hány gödröt tud kiásni?

–        Mi van? Nem figyeltem…

–        Elmondom még egyszer. Ha 2 munkás 2 nap alatt 2 gödröt ás ki, akkor 4 munkás 4 nap alatt hány gödröt tud kiásni?

–        Mit mondtál? Jaj, anya, én már nagyon fáradt vagyok!

–        Na ide figyelj! Ez mára az utolsó feladat. Ha 2 munkás 2 nap alatt 2 gödröt ás ki, akkor 4 munkás 4 nap alatt hány kib@!*#%+, ku&#@ gödröt képes kiásni?

–        Várjá’ anya, bereal time van…

–        Leszarom a bereal time-ot! Mondd meg, hogy ha 2 munkás 2 kib@!*#%+ napon át 2 nyomorult gödröt tud kiásni, akkor 4 munkás 4 kimerítő, szar nap alatt hány nyomorult gödröt képes kiásni?

–        Négyet?

–        Feladom. Végül is… Nem kell mindenkinek gimibe mennie, el lehet menni gödörásónak is.

Jó fej szülő voltam…eddig

Korábban több posztot írtam arról, milyen jófej szülő vagyok, aki képes elengedni a tanulással kapcsolatos elvárásait, én nem jegyekben mérem a gyerekemet, bízom a belső motivációjában. No mármost, ennek az áldott állapotnak – legalábbis átmenetleg – véget vetett a középiskolai felvételi előtt álló anyák szorongása.

Mármint a gyerek áll felvételi előtt, de az anyák szoronganak.

Az elmúlt két hónapban, sok más szülőhöz hasonlóan én sem voltam képes árnyaltan látni gyermekem jövőbeli kilátásait: van az áhított, gyermekbarát gimi, és van minden más. Miközben azt mantrázzuk, hogy nem ezen az egy napon múlik a gyerek élete, valójában nehéz ezt őszintén így is érezni.

Mindannyian arra vágyunk, hogy gyerekünk a kognitív képességeinek és érdeklődésének megfelelő középiskolába kerüljön, ahol legalább nyomokban még szaktanár is fellelhető, és ahol nem utálják nagyon a serdülőket.

Mi is belekergettük magunkat egy szorongásspirálba. Be kell látnom, semmivel sem vagyok különb, mint bármelyik szülő, aki a gyerekében csak a teljesítményt látja. Tudjátok, azokra a szülőkre gondolok, akik szerint van az ötös érdemjegy, meg a teljes kudarc.

Akinek a gyereke szerez két ötöst, meg egy négyest, akkor az első kérdés az, hogy „mit sikerült így elrontani?”.

Ezt a szülői attitűdöt hosszú távon ép érzelmekkel kibírni nem lehet. Szerencsés vagyok, mert az én gyerekem még azelőtt elkezdett tüneteket produkálni, mielőtt teljesen szétbarmoltam volna az önértékelését és kettőnk kapcsolatát. Az elmúlt hetekben annyit sírt, amennyit az ezt megelőző 13 évben összesen.

Anya! Te nem ilyen voltál! Te teljesen megbolondultál! Nem látod, hogy tönkreteszed a kapcsolatunkat? Nem látod, hogy mást sem tudsz, csak alázni?  Tudom, hogy csalódtál bennem. Tudom, hogy okosnak hittél, de most rájöttél, hogy teljesen hülye vagyok!

Rájöttem (nem azonnal), hogy ezt nem csinálhatom tovább

Nem rögtön hallottam meg kétségbeesett szavait, de egyszer csak eljött a pillanat, amikor ráeszméltem: ezt így nem csinálhatom tovább! Nem, nem, nem és nem!

Nem leszek az a szülő, aki tönkreteszi a gyereke önbecsülését, a gyerekével való kapcsolatát, a gyereke gyerekkorát csak azért, mert a magyar oktatási rendszer egy kalap szar – amely 13 évesen olyan egyszeri és megismételhetetlen vizsga elé állítja a gyereket, amelyre az általános iskola egyáltalán nem készít fel, és amely még egy felnőttnek is sok lenne!

Megvilágosodásom pillanatában felhívtam néhány ismerőst, és rögtön kiderült, hogy számtalan olyan iskola létezik, ahova a gyerekek örömmel járnak, és egy elrontott írásbeli esetén is be lehet kerülni. Valami átkattant az agyamban: megnyugodtam.

OLVASTAD MÁR?  Beszéljünk végre a nyárról!

Rájöttem, hogy bárhogy is sikerül a január 20-i megpróbáltatás, a gyerekem egy év múlva középiskolába fog járni, és az élete egyáltalán nem fog romokban heverni akkor sem, ha nem az első helyre beírt intézménybe veszik fel.

Az élete abban az esetben dől össze, ha most elveszíti azt a támogató, feltétel nélkül szerető anyát, aki valaha voltam, és továbbra is csak a pontszámokat látom meg a gyerekben.

 Megvilágosodásom óta családunk jelszava: „60 az új 80! 60 fölött már minden pont ajándék.” Megtesszük, ami tőlünk telik a sikeres felvételi érdekében, a gyerek a befektetett energia tekintetében már most nyugodt lelkiismerettel mehet felvételizni. Ő felkészült, a többi nem rajta múlik.

Hormonok, csillagok állása, szivatós kérdések vagy épp szerencse.

Akárhogy lesz is, tudom, hogy az én gyerekem a legcsodálatosabb, legértelmesebb gyerek kerek e földtekén, teljesen függetlenül attól, hogy hány pontos felvételit ír. Ez a legszebb adventi ajándék magamtól nekem. És azt hiszem, neki is. Hosszú hetek óta először töltjük együtt felszabadultan az időt.

U.i.: Épp amikor eljutottam a „mi már megtettünk minden tőlünk telhetőt, minden úgy lesz jó, ahogy lesz” állapotba – másnap derült ki, hogy a gyerekem írta az évfolyam egyik legjobb próbafelvételijét. Ez azért adott némi plusz lendületet így a hajrában!

Oszd meg a véleményed velünk!