Tanuljon, jó tanuló legyen, vagy legalábbis kvázi jó tanuló. Miközben mi is sorra hozzuk a példákat, hogy a bukott tanulóból is lehet sikeres ember. Vagy az egész ország “egyemberként” idézi Vekerdy tanár urat, amikor azt mondta, hogy “a világ marhaságokat sugall, nekünk, szülőként az a feladatunk, hogy elhiggyük:

nem a kitűnő tanulókból lesznek a topmenedzserek.

Hanem azokból, akik a gyerekkorukat nagy testi, lelki biztonságban töltötték”

Péter, állandó olvasószerzőnk véleménye, amivel egyetérthetünk vagy éppen egyáltalán nem, de az is lehet, hogy ebben a kérdésben mindig a kettő között lesz az igazság. A szereplők kicserélhetőek. Egy osztály tagjairól szól, visszatekintve negyvenplusszosként.

Általános iskolában az osztályunkban a negyedik legjobb tanuló voltam a fiúk között

Pedig harmincnyolcan voltunk az osztályban, fele-fele fiúk-lányok. Az osztályeminens ma a helyi távhőszolgáltatónál műszakvezető mérnök, három műszakban (és a legutóbbi osztálytalálkozóra a helyi focicsapat szurkolói sáljával jött.).

A majdnem-emines újságíró lett, annak is erősen középszerű.

A nálam alig jobb tanuló padtársam két kocsmát üzemeltet a városban (eredetileg egészen más szakmára készült, apósa „vitte bele” a vendéglátásba, amihez aztán válása után is hű maradt).

A két legrosszabb tanuló srác (kezelhetetlen magatartással) egy-egy saját vállalkozást visz, két tucatnyi alkalmazottal, a maguk területén elismert, jól ismert cégeket.

Középiskolában az osztályeminens lány nem fejezte be az egyetemet. Szociális munkás lett belőle. Velünk, osztálytársaival minden kapcsolatot megszakított. „elvesztegetett évek, amelyekre nem akarok emlékezni”- így jellemezte a középiskolás éveit, amikor még tudtunk vele beszélgetni.

A legrosszabb tanuló srác ma egy országosan működő, több milliárdos forgalmú cég egyedüli tulajdonosa.
Öcsém gimnáziumi osztályából az osztályeminens kislány ügyvéd lett. Néhány éve sikkasztásért több éves börtönbüntetést kapott. A sor végén kullogó srác sikeres vállalkozó lett.

Én sose voltam osztályeminens. Jól tanultam, de nem fordítottam rá túl sok időt. Minek? Az egyetemen is azt láttam, hogy egy négyesre szinte mindent meg tudok tanulni. Ha szerencsém lett, ötöst kaptam. De ahhoz, hogy biztos legyen a legjobb jegy, sokkal többet kellett volna tanulni. Minek? Azt az időt annyi mással el lehetett tölteni.

A hosszú hétvégén a fiammal beszélgettünk továbbtanulásról.

Sok ismerősünk van, ahol színkitűnő a gyerek. Fiamnak is vannak ilyen osztálytársai. És fogalmuk sincs, mit akarnak az élettől. Hová tanuljanank tovább? Fogalmuk sincs, mi érdekli őket, miben jók… hiszen látszólag mindenben jók.

Sok tanulással kitűnő eredményt érnek el évek óta. A továbbtanulásnál pedig teljes a tanácstalanságuk.

Szombaton ez a monológ szaladt ki belőlem a gyerekeim előtt: „Nem szabad sokat tanulni, mert akkor nem derül ki, hogy miben vagy igazán jó. Mi az, amiben kevés tanulással is jó eredményt érsz el. Vagy éppen mi az, amit szívesen tanulsz, és nem érzed tanulásnak. Mi tesz kíváncsivá, mivel foglalkozol, amikor nem KELL tanulnod. És a sok tanulás elveszi az időt az olyan,

bizonyítványban nem szereplő dolgoktól, min barátok, hobbi, társas kapcsolatok.

Pedig ezek által jobban megismered magad, az érdeklődésedet, a terveidet, a vágyaidat.”

Több ismerőstől hallottam: „Annyit tanul a gyerek, hogy nincs ideje szinte semmi másra”. Persze színkitűnő a bizonyítványa.
De minek? Kinek?
Egy pszichológus biztosan sokkal tudományosabban képes megfogalmazni ezt. Én csak nevelni próbálom a gyerekeim. Hogy boldogak legyenek. És úgy látom, ehhez nem sokat segít egy kitűnő bizonyítvány.

Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!