Én, a bukott diák

„Konzervgyári munkásnő. Az lesz belőled.”  Ezzel a kecsegtető karrierrel apám bíztatott iskolás éveimben és jóslatát az a helyzet, végül nem teljesítettem be. Pedig többen is voltak, akik hasonló jövőt képzeltek, bár az is igaz, én nem tartoztam közéjük. Kárpáti Judit írt egy őszintét magáról. Judit ott lesz holnap az Anyapara rendezvényén, ha szeretnél vele telálkozni, gyere!

Ha nem is éppen azért, mert olyan határozott elképzelésekkel rendelkeztem, nagyobb szerepe volt ebben annak, hogy

nemigen képzelegtem arról, mi válik majd belőlem.

Már gyerekként sem voltam az a fajta, aki kitűz egy elérendő célt és öles léptekkel halad felé, tántoríthatatlan. Mindig csodálkozva, egyeseket csodálva figyeltem ezt a fajta magatartást és már felnőtt fejjel jöttem csak rá, hogy ez nem jobb, nem is rosszabb, csak teljesen más, mint, ahogyan én csinálom. Nálam az ilyen cél csak azt idézte elő, hogy halogatni kezdjek és hátráljak, ha meg más noszogatott valami elérésére, akkor gyorsan hátat fordítottam és futni kezdtem a másik irányba.

Mégis, ha ma visszanézek egy, már-már nyílegyenes út vezet a mai énemig, amit látszólagos tudatosság nélkül értem el. Minden munkám, ehhez kapcsolódó tapasztalatom egy irányba vezet és mindig, mindenről ösztönből döntöttem.

Hogy apám fenyegető jóslata, mennyire volt rám hatással, hogy a jelen pontig eljutottam, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy volt pár olyan dolog, melyet máig ható igazságtalanságnak éltem, élek meg.

Második osztályában kerültem új gimnáziumba és a máshonnan jöttek idegenségét majd’ egy évembe telt levetkőzni. A szemükben furán öltöztem, másokhoz tartoztam és abban, hogy ez feloldódjon és engem is elfogadjanak az osztályban, a tanáraim finoman szólva sem segítettek. Fél éve jártam ide és a magyartanár, – aki ma ugyanott már igazgató – megbuktatott nyelvtanból.

Ötször adott egyest egymás után, mindig ugyanabból kérdezett és én egyszer sem tudtam érdemben felelni, az idő, a tér megfagyott.

Én, az általános iskolai Kazinczy verseny kiválasztottja, akkori tanárom kedvenc tanítványa, a folyamatosan a könyveket bújó, otthon saját újságot szerkesztő Kárpáti Judit, megbuktam nyelvtanból.

Egyáltalán ki bukik meg ebből a tárgyból rajtam kívül?

Nem értettem, miért történik ez velem, hogy ez a nő, aki tanárnak mondja magát, miért nem akar engem legalább egy kicsit megismerni? Miért nem jön oda legalább egyetlen egyszer, hogy miben tudna segíteni? Hogyan fordulhat ez elő, amikor én pontosan tudom, hogyan tudok írni, mennyit olvasok, és hogy mindenről van véleményem, csak félek elmondani, mert látom, hogy nem érdekli.

A szemében hülye vagyok, érdemtelen, csak a többiek, a sztárolt osztálytársak, a magyar szakkörösök nagyreményűek és okosak. Ugyanebben az évben történt,

ugyanígy ért utol a matekbukás, kimondható; 1990-ben lettem kétszeresen is bukott diák.

Persze, de hol marad az én felelősségem?

Csak úgy nem buktatnak meg valakit! Sokszor jutott eszembe mindez és számos okot fel tudnék sorolni, amiért ebben a történetben én vagyok a hibás, ahol tetten érem a saját felelősségem. De a legtöbbször akkor is ottmaradt valami más.

A harag, amiért nem szeretett, nem volt kíváncsi rám ez a két tanár. Amiért eszük ágában sem volt segíteni és mást látni, mint a felszín. Hordoztam magamban évtizedeken át, hogyan lökött egy mozdulattal ez a két nő a sarokba, hogy, ami nekem jár, az egy nagy egyes, a bukás.

Nem, nem szeretnék ezeknek a tanároknak feloldozást, mert pontosan tudom, nem nevelő célzattal, bennem a tehetséget meglátva jutottak döntésre, hogy esetemben ösztönző hatású lesz a bukás. Teltek az évek és sorban kerültem a valós és a képzeletbeli életrajzomba a sorok, mindhez csupa olyan dolog kellett, amiből egykor kimondatott, ami nekem jár, a bukás.

Harminc év telt el, huszonöt év munka, egy egész karrier, ami mögöttem áll.

Hosszú út a bukástól, de egyenes. Ki tudja miért, a kedvemet ez a két nő attól, ami érdekel nem vehette el. Írok, ebből élek. Sokfélét, sok helyen. Egy hatalmas cég mérnökeivel dolgozom. Hamarosan kurzusom indul az egyik legnagyobb hazai egyetemen. Bár egyfélét csinálok, sok lábon állok. Szabadabb nálam senki nem lehet, a tanáraimnak ezennel boldogan beintek. Megvalósult, amit ők nem képzeltek, amit, én nem is terveztem.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2018-10-24T19:38:30+00:002018.10.24.|Aktuális, Slide|