Csapdába kerültünk, de ez nem az a fajta amiről tudod, hogy ha már unod és a szokásosnál jobban megizzaszt, akkor majd a programfelelős kintől kinyitja az ajtót és szabad lehetsz. Kár, hogy nem egy filmet nézünk, mert én mentem már ki többször moziból ha azt éreztem, hogy nem tetszik. De most nem tudok. Viszont a gondolkodásomat meg tudom változtatni. Szücs Szilvi írása.

Nem tudok kimenni, de kikiabálni sem tudok, pedig szeretnék

Szeretnék “kiszólni” nektek, hogy hagyjátok abba a kamaszok sajnálását, mert azzal nem mennek semmire.

Szegények nem tudnak sehova menni, szegények unatkoznak, szegényeknek elment egy évük, szegényekkel mi lesz így később.

És közben azt várjuk a tanároktól, hogy legyenek résen, tanítsanak érdekesen, legyenek jó fejek, ne bénázzanak a számítógéppel, tanuljanak meg érdekesek lenni amikor az esetek nagytöbbségében nem tudnak érdekesek lenni.

Akkor sem, ha nem lenne koronavírus.

Úgy teszünk, mintha semmi felelősségünk nem lenne abban, hogy az a szegény generáció (itt mindig van egy kis kavarodás, hogy ez mi is) hogyan töltötte az elmúlt egy évét és mit tanulhatna a következő hónapokból.

Itt az idő gondolkodást váltani és abbahagyni a sajnálkozást!

Tavaly ilyenkor ezt írtuk: “A kamaszok a szokottnál is feszültebbek. Mert ők is nehezen viselik az összezártságot, s az ő életükből is felszívódtak a menekülési útvonalak. A kamasz mozgástere leszűkült, a pedagógusok és a szülők diktálják azokat a szabályokat, amelyeket valójában maguk sem értenek. A kikapcsolódás egyetlen eszköze a kütyü marad.

Most a szokásosnál is jobban pofán ver minket a felismerés, hogy a gyerekeink képtelenek idejüket gépmentesen kiszínezni. Az a kamasz, akinek legfőbb rekreációs tevékenysége eddig a telefonon való lógás volt, most nem kezd el tájképeket festeni és verseket írni.”

Szerintem ez mára már a száz százalék valóság, megspékelve azzal, hogy szegényeknek mennyire nehéz. Igen, biztosan az. De egy év alatt kiderült: hogy van ennél rosszabb is. Az, hogy ebből az egészből semmit nem visznek magukkal csak azt, hogy mennyire szar volt ez az egy év (másfél év)…

De miért is gondolnának mást, ha mi is ezt gondoljuk?

Amikor az összes bejegyzés, cikk arról szól, hogy mennyire nehéz, mennyire unalmas, mennyire rossz a rendszer, de még egyetlen írást nem olvastam arról, hogy az iskolákban hogyan gondolják tovább ezt a kérdést.

Hogy tényleg a legfontosabb az, hogy a tananyag le legyen adva.

Az oktatásban elő kellene bukkanjon az a hang, amely azt mondja: ez a rendhagyó helyzet minden bizonnyal mostantól az életünk része lesz és tartsunk olyan helyzetgyakorlatokat, kiscsoportos foglalkozásokat, beszélgetéseket, az adott tantárgyakhoz kapcsolódó esetfeldolgozásokat, amelyek mind-mind arra utalnak, hogy ha öt, tíz év múlva az akkor már felnőtt életében jön egy váratlan helyzet, egy megoldandó probléma, egy hosszantartó válság, egy gazdasági krízis, akkor milyen megoldási stratégiák lehetségesek.

Hogyan lehet reziliensnek lenni, hogyan tudunk a szép új világban létezni?

Reziliencia=lelki ellenállóképesség.

A reziliencia (ízlelgessük egy kicsit ezt a szót) olyan megújuló képességet jelent, amelynek köszönhetően a trauma (ez most a járvány és az ez okozta körülmények) következtében a személyiségünk károsodása nélkül képesek vagyunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

De a lényeg most jön: nem elég, hogy alkalmazkodunk, hanem kihozzuk belőle a legtöbbet. Fejlődünk általa.

Nem a tanároknak kell ezt elkezdeni, hanem a szülőknek

Nekünk, akik abban a korban töltjük velük a legtöbb időt, amikor ennek nem így kellene lennie. Alig kellene látnunk őket, csak eszik-alszik helyzetek lennének most, ha nem lenne járvány. De van. És lesz is.

Ezért mindennél fontosabb, hogy megváltoztassuk a narratívánkat arról, hogy mit gondolunk a kamaszokról a járványban, mit szeretnénk közvetíteni feléjük, mi az üzenetünk számukra. Mert a sajnálkozással (önmagunk és mások) tele van a padlás.

Fotó:pexels.com

 

Oszd meg a véleményed velünk!