Hogyan törjük össze a gyerekeink lelkét

Állok a bevásárlóközpont élelmiszer üzletében a sorban. Kosaram tele, lépegetek előre a sorban és bambulok. Egyszer csak megüti a fülem a mögöttem álló nő hangja: „Most nézd meg azt a k…a, sz…a b….tt kölyköt! Direkt a legdrágábbat választja. …” Majd folytatta a mocskos káromkodást, amikor is bénultan, lassított felvételszerűen fordultam meg és kerestem az embert, akiből így ömlik a mocsok. Drixler Imola írása.

Felhördülök, amikor ilyen stílusban beszél (de ez nem beszéd a számomra, ez inkább valami artikulátlan hangokádás) valaki. Hozzáteszem halkan, hogy egy budai bevásárlóközpont, jól szituáltnak tűnő vásárlójáról beszélek.

Nem vagyok álszent, én is szoktam káromkodni, de így?! Ilyen szavakat még összerakni se tudnék gondolatban sem!

Amikor megfordultam, feltérképeztem a helyzetet.

Anyuka áll a 10 éves formájú kislányával a sorban mögöttem. Két másik kiskamasz fiú nézelődik és válogat a chipses sornál. Az egyikről hörgött az anyuka. A két fiún látszott, hogy válogat és keresi, hogy melyiket is vegye le a polcról. Ide- oda lépegettek, egymást kicsit odébb tolva. Miközben anyuka szájából folyamatosan hullott ki a fenti okádás. A mellette álló kislány némán állt és nézte a fiúkat.

Ő jó kislány volt és maradt az anyja mellett.

Nem tudtam, hogy a dühöm vagy a sajnálatom az erősebb. Dühös lettem az anyukára, mert, amiket mondott arról a szegény gyerekről, abból egyértelműen az jött le, hogy nagyon komoly indulatok vannak a nőben, amiket szemmel láthatóan sehogyan se tudott kezelni.

Leginkább úgy kezelte, hogy a fiún vezette le.

10-12 éves gyerekről beszélünk, aki egy zacskó chipset választott épp. Egy zacskóért nem beszélek így a gyerekkel. Semmi miatt nem beszélek így a gyerekkel! Sosem beszélek így egy gyerekkel! Senkivel se!

OLVASTAD MÁR? Az életnek éppen a halál ad értelmet

A kisfiút végtelenül sajnálni kezdtem, mert szinte hallottam magamban, hogy milyen szidalmakat fog majd a nő később még hozzávágni. Valószínűleg nem tudja majd megvédeni magát. Inkább csöndben marad és falni fogja a chipset. Ez a gyerek feltehetőleg állandóan ebben él, állandóan ő a fekete bárány.

Ő az, aki mindig csak küzd a szeretetért, az elfogadásért.

Elhűlve, megbotránkozva meredtem a nőre, aki ezt észrevette és elhallgatott.

Visszafordultam a pénztár felé, fizettem és beültem a kocsimba. Vezetés közben pedig azon gondolkodtam, hogy hogy juthat el valaki idáig, hogy a gyerekével így kiabáljon és ilyen hangnemet engedjen meg magának?

Hogyan és hányféle módon csesszük el a gyerekeink életét? Hogyan és hányféleképpen törjük, tiporjuk lábbal a lelküket és termeljük a jövő pszichológusainak a pácienseket?

Mi lenne, ha nem a gyerekeken vezetnénk le a dühünket, frusztráltságunkat? Mi lenne, ha felnőtt emberként szembenéznénk végre a saját defektjeinkkel és a saját lelki nyavalyáinkat tennénk előbb rendbe, mielőtt rázúdítjuk a saját nyomorunkat a gyerekekre? Utópia, tudom. De talán mégsem.

Ha tudatosabban élnénk, ha felismernénk és mernénk segítséget kérni, akkor lehetne ez a valóság is.

Mi lenne, ha minden gyerek olyan családban nőhetne fel, ahol szeretve, tisztelve van?

Ahol vannak szabályok, vannak értelmes korlátok, ahol mindenkinek vannak feladatai.

Ahol összetartozás van.

Ahol a gyerek egy másik ember, nem „csak” egy gyerek.

Ahol számíthatna a szüleire, ahol megnyugvást találhat a háborgó lelke. Mert a kamasz lelke háborog, ezt tudjuk jól.

Nem viharok, hanem hurrikánok tombolnak odabenn. Kell hozzájuk a türelem, az biztos.

És igen, sziklaszilárdan mennek neki százszor is a legnagyobb elánnal a szüleiknek és néznek farkasszemet velük, miközben belül csak arra vágynak, hogy nyugalom legyen végre. Amit persze nem akarnak, de mégis.

Vonyítanak farkasokként, de közben simogatásra vágynak.

Minden szülő jó szülő akar lenni.

Legalábbis én szeretném azt hinni, hogy ez így van. Mindenki hibázhat és ér is hibázni. Nem könnyű dolgok ezek. Megszenvedjük mi felnőttek is.

OLVASTAD MÁR? Az életnek éppen a halál ad értelmet

Sok szívás van ebben az élet nevű játékban, de ha mi nem vigyázunk a gyerekeinkre, akkor ki?

Ha mi nem adjuk meg a támaszt nekik, akkor ki?

Ha mi nem szeretgetjük őket, akkor ki?

Ha mi nem beszélünk velük tisztelettel, akkor ki?

Ha mi nem mutatjuk meg nekik, milyen jó, hogy vannak, akkor ki?

Kérdések, amiket feltehetünk magunknak és meg is válaszolhatjuk őket. Aztán kapjuk össze magunkat és csináljuk úgy, hogy ma jobb legyek, mint tegnap voltam. Ma jobb szülő legyek picivel, mint tegnap voltam.